Végtelen álom

Bár már 3 hónapja elmúltam negyedévszázados, a konklúziók azért köszönöm, lejöttek. Minden ember életében vannak különleges születésnapok, azt hiszem, az enyém mindenképpen az lett. És nem csak azért, mert sikerült egy olyan videót összehoznunk a barátaimmal, amit a leendő esküvőmön fognak legközelebb lejátszani, hanem mert végre azt éreztem, fiatalság, bolondság ide, vagy oda, végre jó úton járok.

1. Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra – a közhelyek netovábbja ez, én mégis előszeretettel Patópáloskodtam. Mondjuk úgy, hogy mindenben. Kapcsolat, iskola, munka,ügyintézés, takarítás. BÁRMI. Kerestem a kiskapukat, igyekeztem minél tovább húzni a dolgokat, lévén, hogy a végletek embere vagyok én. De ez volt a legrosszabb, amit csak tehettem – hogy nem tettem semmit. Felesleges időhúzás ez, s én mondom: egyszer élünk, ne pazaroljunk el egy percet sem!

2. Ha boldogtalan vagy, lépj! Ebben a szent pillanatban semmi más sem fontos, mint hogy kiegyensúlyozott, harmonikus és motivált légy. Ha valamelyik hiányzik belőled, érdemes elgondolkodnod, mi/ki húz vissza. Ne cipelj felesleges terheket magaddal, ne engedd, hogy mások lecsapolják az energiádat!

3. Teljesen felesleges aggódni a jövő miatt -hiába terveztem meg 20 évesen a mostani életemet, totál másképp alakult, és ezt egy cseppet sem bánom. A távoli célok jók, de még jobb, ha csak a legközelebbi lépcsőfokra korlátozzuk a figyelmünket, és szépen, egyesével vesszük az akadályokat. Bizonyos dolgok tőlünk teljesen függetlenül alakulnak,kár erőlködni.

4. Ne fecséreld az energiádat feleslegesen – Némely dolgokhoz, emberekhez már egyáltalán nincs türelmem, és ez így is van jól. Meg kell tanulni gazdálkodni az energiánkkal is, nem csak a pénzünkkel és az időnkkel. Az én módszerem a kettes szabály- ha valami/valaki ellen két ellenérv felmerül, azt hagyni kell. Kemény, de eddig mindig bejött.

5. A kényelem az új szexi – a tűsarkú egyenlő lett a halállal (éljen az éktalp), a túl kivágott, túl szoros, túl rövid pedig röhejes- főképp, ha 2 percenként próbálod magadon eligazítani. 

6. A szombat este új értelmet kap – Épp pár napja konstatáltuk a barátnőimmel egy szombat estén, hogy 16 évesen ekkorra már rég egymás haját fogva hánytunk, ma pedig már ásványvíz, blézer, és baráti dumcsizás van. Nem vagyunk már fiatalok, egy-egy ihaj-csuhaj után sajna már nem elég pár óra alvás. Sőt. Nagyobb valószínűséggel egész nap az ágyat fogod nyomni. Ez van.

7. A természetességnél nincs szexibb – Míg tiniként bejöttek a lila szemhéjpúderek és a vadító rúzsok, havonta új hajszínem lett, addig ma már annak örülök, hogy ezek az útkeresések meg lettek örökítve – elrettentő példának ugyanis tökéletesek. Ne akarj szőkeként vörös lenni (tapasztalatból mondom, tényleg ne), hófehér bőrűként kreol, göndör hajúként egyenes- legjobb, ha elfogadod önmagad. Ma már bőven megelégszem a BB krémmel, a havi szempilla-szemöldökfestéssel, és a szemhéjtussal. 

8. Kezdd el szeretni önmagad! Újabb közhely, de belegondoltál már, mikor simogattad meg a kis lelked, vagy mikor dicsérted meg egy-egy sikeres vizsga után? Na ugye. A negativitás belőled táplálkozik, ha valakivel/valamivel szemben elutasító vagy, szinte biztos, hogy benned van a hiba. 

9. Az igazi nem létezik – Ahogy Márai bácsi is megírta,”türelem, lemondás, megértés, háttérben maradás szükséges, ám végül kialakulhat egy olyan viszony, melyben a másik már nélkülözhetetlenül belecsiszolódott, vagyis igazivá vált”. Az igazivá valakit az együtt töltött idő tesz, az, hogy a legnagyobb problémákat is meg tudjátok oldani ketten. Persze ez sem garantált, hiszen mindenki változik, de felesleges abban a reményben élnünk, hogy valahol él egy nő vagy egy férfi, aki csak ránk vár. Elég, ha nyitottak leszünk a jóra, ha figyelünk, és ki merünk lépni a komfortzónánkból. Csodálatos dolgok történhetnek velünk, csak bátornak kell ám lenni!

10. Engedd el a múltat! Felesleges hátrakacsintani, újrakezdeni, újrapróbálni, van, hogy két ember nem egymáshoz való, és kész. Ne akarj megváltoztatni senkit, főleg egy férfit nem, hiszen ahogy az egyik tanárom mondaná: “A női képzelgések egyik legnagyobb tévedése, hogy a férfit meg lehet megváltoztatni”. Törődj bele ebbe, és keress olyat, akit nem csákánnyal kell formálni, hanem elég oda egy kis smirgli darabka 🙂 Tanulj a múltból, vond le a következtetéseket, és ne nézz hátra. Minden úgy volt jó, ahogy történt.

Hajnal van, nem akar megérkezni az álom. Neked sem. Nem erőltetem, nem görcsölök rajta,ezen sem, semmin sem. Fekszem melletted, csak az óra ütemes kattogása tölti be a teret. Olyan jó, most így, veled. Nem szólunk egymáshoz, nincs is mit mondani, te simogatod a meztelen testem, én pedig élvezem, hogy nem kell takargatnom magam. Percek óta egy helyben toporognak az ujjaid, a Carpe diem felirat nagyon tetszik neked. Azt mondod, mennyire szép, és milyen  jó, hogy a bordámra varrattam. Nem tudod a történetét, csak sejted,hogy nem csupán az egyszer élünk közhelye van mögötte, de nem kérdezel, én pedig nem válaszolok a semmire.

Azt mondod, csodás festmény lehetne rólam, én pedig arra gondolok, bárcsak meg tudnál festeni. De nem tudsz, és én nem bánom, megelégszem a képzeleted alkotta képpel. Egyelőre.

Pár órája még remegett a kezemben a telefonom, a közös ismerősöknek, és a bejelölésnek hála, megint sikerült szembesülnöm a múltammal. És annak jelenével. Láttam, hogy hol vannak, hogy kikkel vannak, s közben arra gondoltam, vajon belé is csak betépve szerelmes?

Kivetted a kezemből a telefonom. Már megint, már megint tudod, hogy mi jár a fejemben. Azt kérdezted tőlem ismét, amit az első randin: úgy érzed, hogy az élet igazságtalan? Akkor is megállt bennem a levegő, most is. Nem ismersz, mégis a fejembe látsz.

Igen, így érzek. Ha az élet igazságos lenne, minden könnyem megbosszulná magát. 

“Egyenlítsük ki a mérleget”-mondod, és én csendben mosolygok. Nem örökítem meg, nem rakom ki, nem jelöllek be rajta. Pont elég, ha csak mi ketten tudjuk, hogy ezen a hajnalon nagyon összebarátkoztam az élettel. Mert csak egyszer élünk… Szakítsuk hát le a napot!

Nincs jobb egy fáradt nap végén a forró habfürdőnél. A kád végén mécsesek pislognak, folyton attól félsz, hogy megégetem a lábujjam velük. Én meg mindig mosolygok ezen, nem kell értem aggódni,persze mindketten pontosan tudjuk,hogy de. Beülsz a kádba velem szemben, pedig nehezen férünk, én nem tudok így nyújtózni, te sem, de legalább a lábujjaimmal dögönyözhetem a mellkasod. Nem szeretek ilyenkor beszélgetni, élvezem a csendet, és örülök, hogy nem zaklatsz semmi hülye kérdéssel. Szótlanul nézzük egymást, hallgatjuk, ahogyan a csap csöpög, a felső szomszéd épp a wc-t húzza le, kint szirénázik a mentő, a nappaliból pedig valami bugyuta sorozat hangja szűrődik át. Mosolyogsz rám. 

A víz lassan kezd hűlni, te unod az egyhelyben ücsörgést -igazi férfi vagy-, s már öblítenéd is le magad, végül elkap  a lendület… Kicsi a hely, és kényelmetlen is a csúszós kád, de téged pont nem érdekel, ahogy engem sem, a fáradtság is szűnik már, el is felejtem, a hajnali kelést és a 3 vizsgát, ahogy minden mást is, és a gyertyafényben csak kettőnk árnyékát látom, ahogy szorosan összefonódva, egy ütemre mozgunk. “Szúrd mélyebbre, hogy a csontomat érje.”

Sorbanállás. A vállam épp leszakadni készült, a tüdőm cigiért kiáltott, a hasam némi táplálékért, a vesém pedig folyadékért. A helyzetet próbáltam megoldani, mondván a motornak benzin kell, hogy beinduljon, szóval álltam a kedvenc gyrososomban, épp vacsoraidő volt, a sor kígyózott. 

Nézegettem a táblát, mit is kérjek, próbáltam valami ilyesmi fejet bevágni, ne gondolja senki azt, hogy én egy unalmas lány vagyok, aki mindig ugyanazt eszi, mindig ugyanabban a kajáldában. Pedig de.

Ajtónyitás. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha valaki gyomorszájon vágott volna, pedig nem, csak a hangod hallottam meg. Milyen vicces… Még a kedvenc gyrososomat is elveszed… Nem néztem oda. Nem akartam, hogy azt hidd, én még hét hónap után is emlékszem a hangodra. Ha valakivel együtt éltél, azt hiszem, az illat, a hang, az íz még egy jódarabig bennünk van. A szemed színe, az, hogy milyen magas is vagy, vagy hogy mekkora a hasad, nos ezek már fátyolos, ködös emlékek csupán.

Éreztem, hogy nézel. Pedig háttal álltam neked, a hajam azóta nőtt 10 centit, és szőke vagyok, a testem pedig 13 kilóval könnyebb. A kabát, a csizma, a táska… minden új, de pontosan tudtam, hogy felismertél. Nem voltál egyedül, és én nem is bántam, hogy eljött ez a pillanat- túl kell ezen is esni, ha most, akkor ez van.

Sajtos-natúr mártásos gyrost kérnék, hagyma nélkül, elvitelre – hadartam gyorsan a kislánynak, és közben azon gondolkodtam, simán mondhattam volna a hagymát, úgysem lesz ma csók, de talán jobb, ha azt hiszed, lesz. Nem csak neked.

Félreálltam, míg elkészítették, és a pillantásod már a bőröm égette. Éreztem, hogy egyre melegebb van az üzletben, ha lett volna hátsó kijárat,talán elfutottam volna, de nem akartam, hogy azt hidd, menekülök előled. Már rég nem.

Eljött hát a pillanat. Azt terveztem, hogy nem nézek a szemedbe, és rá se nézek a lányra, aki a te kezed fogja, de meggondoltam magam. Kifelé menet, viszonoztam a pillantásod. Nincs okom a földre néznem, sem elbújnom. Az egyszerű lány nyomban felismert, talán a fiók mélyén találkozott pár képemmel, vagy csak rámkeresett a facebookon – biztos sokszor hallhatta a nevem…

A szemedben vágy volt, csodálkozás, és már nem is emlékszem, mikor néztél utoljára így rám. Emelt fővel távoztam, s még sosem esett ilyen jól a gyros.

Elalvás előtt, épp az ébresztőt akartam beállítani a telefonomon, mikor jött a pittyegés, sms  tőled. Azt írtad, hogy még sosem voltál ilyen szerelmes belém.

Egy pillanatra, talán elmosolyodtam. Eszembe jutott, mennyit vártam erre a mondatra, hogy azt érezzem, megéri a sok-sok szarság,szenvedés, megalázás melletted, de a valóság az, hogy ez a pillanat sosem jött el. Mindenemet odaadtam érted, s közben folyamatosan rád éheztem.

Aztán az ujjam a törlés gombra tévedt, majd a szám blokkolására. Vége. És én már rég nem aludtam olyan jól, mint azon az éjszaka. Két utcányira tőled.

Álltam a sugárút egy kis lépcsőháza előtt, és téged vártalak. Te nem tudtál jöttömről, talán még álmodban sem gondoltál rám. Vagy kitudja. Próbáltam nem töprengeni azon, mit fogsz reagálni rám, na meg hogy észreveszel-e. De még nem jöttél. Néztem az ablakokat, azon gondolkodtam melyik lehet a tied, 3/11 – ez van kiírva a neved mellé, s te nem is tudod, de mindkettő a szerencseszámom. Talán jelent valamit.

Végre befordultál a sarkon. Lassítottál. Nem vetted le rólam a szemed. Én fürkésztelek, talán pislogni is elfelejtettem, és próbáltam kitalálni, mire gondolsz. Még mindig nem mosolyogsz, még mindig nem kérdezel, még mindig csak lassú léptekkel jössz felém, a szemed a szemembe néz. Már megálltál előttem, de még mindig, még mindig nem csinálsz semmit. És én sem. Állok ott, mint egy nyomi, akinek elvitték a nyelvét, talán még mindig nem pislogtam, és talán még levegőt se vettem. Sebaj.

Egyszer csak megmozdulsz. A kezed nyújtod. Felém. Egy hang nem jött még mindig ki egyikőnk torkán sem. Pedig kérdezhetnél, de komolyan. Válaszolnék.

Követlek a lépcsőházba, a kezedet szorítom, -jaj de puha, finom művészkéz ez- s közben szívom az illatod, te pedig az enyémet. Figyelem az orrod, oldalról pont olyan, mint az enyém, izgat a csípőd keskenysége, gondolatban már látom magunkat -úgy; nekem kerek a csípőm, és a két csont között elveszlik az ember, téged meg ez izgat, tudom, jaj de tudom.

Hívod a liftet, az meg lassan, hangosan, nyomottan jön, én nézlek téged, te engem, a kiskutyás néni pedig minket. Biztos azon gondolkodik, fiatalság, bolondság, ezek biztos csendkirályt játszanak, aztán meg szobára mennek.

Apropó, szoba. Oda már gyorsabban vezetett az út. Amint bezártad a bejárati ajtót, a mozdulatok oldottabbak lettek.

Próbáltam elkapni a pillanatot, a pillanatot, amikor megszólalhatok, de azt hiszem, valahol lekéstem már azt, és különben is, mit mondhatnék?

Évek óta nézel, évek óta nézlek. Tudod, ki vagyok, és én is, hogy te ki. Nincs senkid, nekem is üres a szívem, és arra gondoltam, talán,mi ketten. Jól mutatnánk együtt, egy képen. Csak mi ketten.

A percek pörögtek, a ruhák lekerültek, és a film elmosódott, ahogy a sminkem is. A torkom már kiszáradt, és nem a csendkirálytól, a gátak megszűntek, a görcsök is, csak remegés volt, és nyögés. Hangosan. A körmömről lepattant a lakk, a piros festék hosszú, egyenes csigavonalakat hagyott a falon. Mosolygok, mert tudom, hogy ha meglátod, tetszeni fog.

Te finom voltál, én durva. Az életben is ilyenek vagyunk, te a szexet gyönyörű metaforákkal írod le, én meg vulgárisan: szopás, nyalás, baszás. 

Mesélhettem volna neked arról a lányról, aki régen a barátnőm volt, ugyanaz a vezetékneve, mint neked, és most figyelj, még a keresztneve is ugyanazzal a betűvel kezdődik, akárcsak a tied. Ugyanaz a monogramotok, de ma már nem vagyunk jóban, és valószínűleg kirázza a hideg, ha meghallja a nevem.

Téged is ki fog, persze másképp, máshogy, máshol.

Ki gondolta volna. Á.J. és B.B. eggyé váltak. Földön, vízben, ágyban, pulton.

És én még csak annyit sem mondtam aztán, hogy szia.

Ki ne emlékezne Carrie Bradshaw Szex és New York-jának azon a jelenetére, amikor a csajokkal egy kávéházban azon méláznak, Big miért egy egyszerű, barna lány mellett döntött? Miért nem engem, miért pont vele, miért pont őt?

Épp a január eleji melankóliában voltam, és minden erőmmel igyekeztem a tavalyi év konfliktusait gyorsan és egyszerűen lezárni magamban. Naivan azt hittem, ami 2014-ben történt, az nem fog alattomos módon bekúszni a következő évre, de a problémák nem ismerik a tiszta lap fogalmát. Miközben magamban megfogadtam, hogy erre az évre nem jut dráma, nem lesznek könnyek, és kevesebbet csatangolok a világhálón, helyette inkább kimerészkedek az elefántcsonttornyomból, nos közben fejbekólintott a keserű facebook-valóság. Történetesen, hogy hiába törölted szakítás után az exed, hiába tiltottad le a számát, és hála a jó égnek az adatlapi beállításoknak köszönhetően nem tudsz róla semmit sem, ha valaki világgá akarja kürtölni újdonsült boldogságát, akkor nincsenek akadályok.

Együtt éltünk, nem ment, elköltöztem, ennyi. Annyira egyszerűen hangzik, de az igazság az, hogy ebben a hat szavas mondatban évek könnyei, megalázása, fájdalma, haragja van elrejtve. Hazugságok, függőségek, játszmák, csiki-csuki állapot, és még megannyi más, amit évek kitartó, következetes munkájával talán fel tudsz dolgozni. Magadban már lehet, hogy eljutottál arra a pontra, hogy kimondd, nélküle könnyebb az életed, és végre nem csak a levegő ütemes beszívását és kifújását hiszed életnek.

De lehetsz bármilyen jó pillanatodban, önbizalmad csúcsán, amikor az exed nyilvánosan megosztja legújabb kapcsolatát, a gyomrod akarva-akaratlanul is összeránt. Meglesed az új nőt, cseppet sem meglepődve konstatálod magadban, hogy a teljes ellentéted a lány kívül-belül, és pontosan tudod, hogy ennek mi az oka. Aztán vizslatod a kommentáradatot, és igyekszel nem haragudni azokra a közös ismerősökre, akik pár évvel ezelőtt még a ti boldogságotokhoz gratuláltak. Ők nem tehetnek semmiről, pontosan tudod, persze azért legbelül arra vágysz, végre valaki írja már oda egy hozzászólásban, hogy részvétem.

Miért pont ő? Miért pont vele? Miért nem engem? Keserű kérdések. De nagy szerencsénkre Carrie megadja a választ: az egyszerű lánnyal egyszerűbb. Egy egyszerű lány talán nem fog annyit hisztizni, tányért csapkodni, lakásból kizárni, kevesebb vele a dráma, és talán elfogadja azt az életmódot, amit nekem sohasem sikerült.

Egy egyszerű lánnyal minden könnyebb, és neked nem marad más, mint a képzeletbeli komment: „Bájos a barátnőd, Hubble!”

Vonaton.

Hazafelé úton mindig van egy támpont, amit ha meglátok, tudom, kezdhetek készülődni. Van egy ház Nyíregyházán, a Debreceni úton (milyen vicces is ez. Van egy utca, az én városomban, amit a te városodról neveztek el ). Hatalmas, a vonatról is jól látszik. Nincs befejezve az építése teljesen, nyílászárói vannak, de erkélye nincs, egyik oldalán barackszínű, a másikra már nem tettek színt. Fogalmam sincs, mióta állhat ott, az is lehet, hogy már egy évtizede. Emlékszem, mikor először megláttam. Ültünk apámmal a kocsiban, én meg csak néztem-néztem ezt a villát. Tetszett, hogy ilyen hatalmas, hogy kiviláglik mindenhonnan. Apám látta a lenyűgözöttségemet, és mesélte is a történetét. Egy gazdag apa építette a fiának, ám az apa valami rosszat tehetett, ugyanis a fia visszautasította az ajándékot. Azóta itt áll elhagyatottan, a főút közepén, mintha azt akarná mindenkivel tudatni: “látod, amíg élsz, ez a ház emlékeztetni fog arra, hogy mit csináltál”.

Neked is van egy ilyen történeted. Mikor kinézel az ablakodon, te azt a lakást látod, ahol együtt éltünk. Igaz, nem egy elhagyatott romot, amiről a környékbeliek sugdolóznak. Úgy persze drámaibb lenne – mindenki csak találgatna, néhányan persze tudnák az igazságot, s azt színezve mondanák tovább a történetet: “egy lány építette a szerelmének, de az túl önző volt. A lány elmenekült messzire az emlékek elől, a fiú meg épp a rommal szembe költözött. Míg él, mindennap ez a látvány tárul elé, mintha azt üzenné: látod-látod, mégsem szerettél.”

Így viszont csak te tudod, s én a történet. Csak te láthatod abból az ablakból a közös múltunkat. Csak te tudod, mi történt ott. De én innen üzenem: “látod-látod, mégsem szerettél”.

Zsófinál szebben nem tudom megfogalmazni….

ÉJJELI UTAZÁS

Utazom. Elhagyom a fővárost. Eleinte csak a szűk utcákon kanyargunk a neonfények, embertömeg, éjjeli vigadók között. Majd csendesedik a környék. A kis utcák után a főutak következnek: kiszélesedik, tágul a tér. Aztán felhajtunk az autópályára, és nincs más hátra csak az út, a csönd, a Hold, ami követ minket és a csillagok.
Én hanyatt fekve, összekucorodva vagyok álom és ébrenlét között. Kellemes melegben, ringatózva fekszem és nézem, ahogyan elhagyjuk a lámpákat. Egyiket a másik után. Szól a rádió csendesen, és én csak figyelem a fényeket.

Meditatív utazás.

Akárcsak az emlékeink között. Eleinte még zajosan, fényesen, nyüzsgő mozzanatokkal együtt élünk, melyek között csak kapkodjuk a fejünket, aztán ahogyan haladunk előre, minden távoli emlék apró fényfoltokká zsugorodik, mint amilyen a lámpák fénye is az éjszakában. Épphogy csak rávilágít a lényegre, majd elhalványul. Amihez nagyon ragaszkodunk: pislákol még jó darabig, majd a sötétség később azokat is elnyeli.

Először még érezzük a másik ember illatát. Még napok után is. Nyomot hagy az érintése. Aztán távolodunk. Emlékezünk az arcára. A tekintetére. Szavajárására. Majd még később már abban sem vagyunk biztosak, hogy milyen magas volt. Elfelejtjük a szavakat, amiket mondott nekünk. Értelmüket vesztik, kitörlődnek minden egyedül, vagy mással eltöltött nap és éjszaka után.

“Soha nem felejtelek el” – ezt mondogatjuk olykor a másiknak, ha búcsúzunk egymástól. De ez hazugság. Agyunknak a felejtésre szüksége van.

Múló emlékeink csak felvillannak néha-néha, mint az autópályán elsuhanó lámpák fényei, aztán évek múltán csak kérdezzük, mikor valami furcsa ok folytán ‘déja vu’nk lesz:
“Érezted ezt az illatot?…olyan ismerős volt…hmm…nem emlékszem. Mindegy Drágám, menjünk nézzük meg, mit adnak a moziban…”

És akkor a távolban sóhajt egyet valakinek lelke, még ha a tulajdonosa ebből nem is érez semmit, és mondja: hát látod elfelejtettél engem, pedig megígérted, hogy nem fogsz…hogy ígérted…

Magányos az este, telehold van, én pedig rád gondolok. Előveszem a telefont, meg akarom kérdezni, ott is olyan szép-e a hold, mint itt.

Már nyomnám a hívás gombot, de meggondolom magam. Nincs kedvem azt hallgatni, hogy a hold ugyanolyan szép, mint máskor, és már megint cukormázba borultam.

Te még mindig nem érted… Te még mindig nem tudsz semmit…

De majd akkor, amikor az új lakás erkélyén a régit látod, ahol együtt voltunk, talán leesik. Vagy amikor kenyeret mész venni abba a boltba, ahol reggelente nekem vetted a kiflit. Vagy majd akkor, amikor ráeszmélsz, hogy jöhet bármilyen újdonság, a gondok megmaradnak, csak a nevük lesz más. Mert amíg te nem változol, addig minden virág elhervad melletted. Addig a könnyeket fogod látni, amik miattad hullanak… Tudod, senki sem bírja sokáig cipelni egy kapcsolat terheit, senki sem hisz örökké abban, hogy majd megváltozol.

Nincs még egy olyan reménytelen idealista, mint én.

Tele a szívem, tele, tele…

Kocsihang, fék, ajtócsapkodás. Indulok az ablak felé. Még mindig hihetetlen naiv (vagy makacs) vagyok, na. Megdobban a szívem, azt hiszem, te vagy.

Persze mégsem, hisz miért is jönnél?!

A lelkem még romantikus. Az agyam már feminista: önmegvalósítás, autonomitás, az idő nekem dolgozik, csakazértis megmutatom -mondogatom.

Debrecenen halad át a vonat. Szív kihagy, fájdalom átsuhan, nem, nem nézek oda. Már csak azért sem. Az a város mindent elvett tőlem. Ahogy te is. De a vágányok között azért keresem a fejed. Hátha.

Csacska remények. Miért is lennél ott?!

Nem keresel. Nem kérdezel. Nem érdekel. Az ember azt hinné, négy év jelent valamit, hogy amikor azt mondtad, csak te hiszel bennem, az igaz volt, ahogy a sose tudnék haragudni rád is. De már nem hiszel, és haragszol.
Nem sajnáltatom magam. Nem hívlak, nem kereslek, nem borulok ki, nemnemnemnemnemnem. Nem nézek oda, ha hallom a kocsi hangját a ház előtt, nem, nem nézek a vágányokhoz, nem akarom tudni merre vagy, hol vagy, kivel vagy. Nem akarok belelátni a fejedbe, nem akarlak megváltoztatni, nem akarom, hogy megkeress, nemnemnemnemnemnem.

Nagy levegő.

Itt ez a blog. Ott az a sok levél. Meg a reggeli gondolatok. Meg az elalvás előttiek. Fenébe is. A lelkem darabokban.

“Vannak sebek, melyeket nem gyógyít az idő.”

https://www.youtube.com/watch?v=tP2MzHjhHWI

Egy nő akkor is magányos, ha van mellette valaki, aki telehorkolja az éjszaka csendjét.

Éjfél van, kint ülök az erkélyen. Már megint az a fránya cigi lóg ki a számból, pedig pontosan tudom, hogy még mindig nincs rendben a tüdőm. Lassú öngyilkosság – mosolygok.

Nézem a vöröslő holdat, nézem a lakást, amibe én már soha nem fogom betenni a lábam, nézem az eget, és igyekszem az agyamban mindezt lefotózni. Könnyek csordulnak ki, és én most hagyom, hogy jöjjenek, mert sosem az az erős, aki visszafojtja magában a fájdalmat.

“Utca, utca, bánat utca
Bánatkővel van kirakva
Azt is tudom, hogy ki rakta,
Hogy én járjak sírva rajta”

Elemeimre bomlottam szét, és jó lenne már összeraknom végre magam. Újabb slukk, újabb percek az életemből.

Ajtónyitás, mozgás. Felkeltél. Pedig hangtalanul jártam, akár egy macska. Keresel a sötétben, kinyitod a bejárati ajtót, bekopogsz a fürdőbe, nem tudod, hogy hol vagyok, én pedig még mindig nem adok életjelet magamról. Végül megtalálsz. Felriadtál álmodból, mert azt hitted, itthagytalak- mondod. Álmodban már a kulcsom csörgését is hallottad, és hangosan a nevem kiáltoztad. Nem hallottam.

Milyen vicces, hogy én is épp azon gondolkodtam, hogyan fogok csendben lelépni. Magamban persze motyogok, hogy talán nem árt hozzászoknod a gondolathoz, de inkább lenyelem a megjegyzésem. Visszafekszem, hogy szépet álmodj.

S bár én csak forgolódok hajnalig a céltalan, álom nélküli valóságban, a tudat, hogy te jól alszol a közelemben, megnyugtató. Még ha a holnap közel sem az.

“Bánat, bánat, de nehéz vagy
De rég, hogy a szívemen vagy
Szállj le bánat a szívemről
Keserűség a lelkemről”

Hajnali 4-kor keltem, hatalmas bőrönddel indultam neki az útnak.  Autó, vonat, villamos, majd 14 óra tömény busz. 8 óra után a szempillaspirál égette a szemem, Csehországban totál hülyének néztek a benzinkúti női mosdóban, hiszen vörös, könnyes szemekkel, lefolyt szempillaspirálos arccal próbáltam egy ócska szappannal eltüntetni magamról “a mesterek kozmetikumát”.

De nem érdekelt semmi, az sem, hogy épp akkor jött meg, aminek meg kell jönnie (de legalább 4 országban is hagytam magamból valamit), és az sem, hogy egy vadidegen fiúval kellett megosztanom a berlini hotelágyat, lévén, hogy csak mi indultunk páratlanul az útnak.

Hajtott a vágy, hogy elmeneküljek innen, hogy valami újba csöppenhessek, és a megszokott mókuskerékből végre kiszállhassak egy hétre. Minden percem meg volt tervezve, én pedig fejet hajtottam a muszáj előtt, mert az én tervem az volt, hogy ne tudjak gondolkodni. Egy picit sikerült is.

A szabad programokon egyedül jártam a városokat, fényképeztem, és gondolkodtam. Rajtad, rajtunk. Azon, hogy mennyire büszke lehetsz most rám, hogy meg mertem lépni ezt, el mertem menni… Azon, hogy biztosan örülni fogsz a képeknek, mert a te szemeddel láttam mindent… A szobrokat, a múzeumokat, az utcákat, mindent. Nem érdekelt a hülye idő sem, az sem, hogy néha eltévedtem, talán élveztem is. Nem tudtam, hol vagyok, merre is van a célpont, azon agyaltam, hogy bárki megfoghatná a karomat, és elráncigálhatna bárhová, én már annyira átadtam magam a sorsnak. Nem ellenkeztem én már semmivel és senkivel akkor.

De végül visszataláltam, és végül felmentem a berlini tv-toronyba, láttam, hogy a szállodában már éjfélkor megterítenek a reggelihez, hogy este 10-kor a kocsmába megérkezik a másnapi újság, hogy a férfiaknak egy tucat vagyok ott, és ha nem szólalnék meg, teljesen beillenék a német összképbe.

Én mégis afféle agyhalott módon téged kerestelek ott a tömegben, és rád gondoltam 1100 km távolságból, hogy hol jársz, hogy mit csinálsz. Gondolsz-e még rám.

De hát miért ne gondolnék rád?

🙂

Van nekünk még boldogságunk? Ezen kattog az agyam napok óta. A lelkem beszélni akar veled, mert most már tudnom kell, bizonyosnak kell ebben lennem, mert én már többet nem akarok gyomorgörccsel elaludni. Mert én nem feltételek mellett akarok boldog lenni, nem akarom, hogy azt mondd, ha ezt meg ezt megcsinálnám, ha ilyen meg olyan lennék, akkor lennél boldog. Pontosan tudnod kell, hogy a mában élünk, és ha MOST nem vagyunk jól, akkor sohasem leszünk.

Annyira rég meg akarom én már ezt tőled kérdezni, hogy hiszel-e bennünk, hogy te is látod-e azt a képet, amit én, mert tudni akarom, hogy már megint a rózsaszín felhők tetején ülök-e, vagy van remény.

Négy éve, hogy megláttál a sötét pub ablakán, négy éve, hogy leszólítottál, négy éve, hogy táncoltunk, és négy éve, hogy otthagytál a haverjaid miatt, mert te már akkor is ilyen voltál. A haverok azok haverok, csak te azt nem veszed észre, hogy a haverok sohasem barátok. De hiába papolok én neked, te pont olyan makacs vagy, mint a családod, és néha félek, hogy ez a tulajdonság öröklődik.

Négy éve, hogy hajnalban megkerestelek, csak a beceneved volt meg, de már akkor tudhattad, hogy ha én tudni akarok valamit, akkor nálam nincs lehetetlen.

Négy éve mindennek, s te azt mondod, semmi nem változott, én pedig pontosan tudom, hogy már megint hazudsz, és csak a lelkiismeretemre célzol, mint mindig. Mert négy év alatt annyi minden történt, megéltük a legmagasabb boldogságot, és eljutottunk a poklok poklára, de hiába telt el ennyi idő, én még mindig nem tudom, te valóban boldogtalan voltál-e nélkülem. És még mindig nem vagyok abban sem biztos, hogy ha holnap kimennék az ajtón, te szomorkodnál-e egy percig is miattam.

Szállnak az évek, és én már ráncosodom, látod, hiába vagyok sokszor szomorú, a mosoly már kiült az arcomra. Te pedig egyre őszebb vagy, és egyre ridegebb, én pedig nem tudom, hogy más mellett is ilyen lennél, vagy csak mellettem.

Van nekünk még boldogságunk? Lehet-e nekünk még családunk? Tudnál-e még úgy szeretni, mint az elején? Nekem már nem kell a de, meg a ha, meg a talán. Négy év épp elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, csak az igen, meg a nem számít, ami utána jön, az már semmi.

Tudnom kell a választ, mert csak így lehetek abban biztos, hogy mennem kell-e tovább, vagy melletted biztonságban leszek-e már végre.