Gondolnék rád

Hajnali 4-kor keltem, hatalmas bőrönddel indultam neki az útnak.  Autó, vonat, villamos, majd 14 óra tömény busz. 8 óra után a szempillaspirál égette a szemem, Csehországban totál hülyének néztek a benzinkúti női mosdóban, hiszen vörös, könnyes szemekkel, lefolyt szempillaspirálos arccal próbáltam egy ócska szappannal eltüntetni magamról “a mesterek kozmetikumát”.

De nem érdekelt semmi, az sem, hogy épp akkor jött meg, aminek meg kell jönnie (de legalább 4 országban is hagytam magamból valamit), és az sem, hogy egy vadidegen fiúval kellett megosztanom a berlini hotelágyat, lévén, hogy csak mi indultunk páratlanul az útnak.

Hajtott a vágy, hogy elmeneküljek innen, hogy valami újba csöppenhessek, és a megszokott mókuskerékből végre kiszállhassak egy hétre. Minden percem meg volt tervezve, én pedig fejet hajtottam a muszáj előtt, mert az én tervem az volt, hogy ne tudjak gondolkodni. Egy picit sikerült is.

A szabad programokon egyedül jártam a városokat, fényképeztem, és gondolkodtam. Rajtad, rajtunk. Azon, hogy mennyire büszke lehetsz most rám, hogy meg mertem lépni ezt, el mertem menni… Azon, hogy biztosan örülni fogsz a képeknek, mert a te szemeddel láttam mindent… A szobrokat, a múzeumokat, az utcákat, mindent. Nem érdekelt a hülye idő sem, az sem, hogy néha eltévedtem, talán élveztem is. Nem tudtam, hol vagyok, merre is van a célpont, azon agyaltam, hogy bárki megfoghatná a karomat, és elráncigálhatna bárhová, én már annyira átadtam magam a sorsnak. Nem ellenkeztem én már semmivel és senkivel akkor.

De végül visszataláltam, és végül felmentem a berlini tv-toronyba, láttam, hogy a szállodában már éjfélkor megterítenek a reggelihez, hogy este 10-kor a kocsmába megérkezik a másnapi újság, hogy a férfiaknak egy tucat vagyok ott, és ha nem szólalnék meg, teljesen beillenék a német összképbe.

Én mégis afféle agyhalott módon téged kerestelek ott a tömegben, és rád gondoltam 1100 km távolságból, hogy hol jársz, hogy mit csinálsz. Gondolsz-e még rám.

De hát miért ne gondolnék rád?

🙂