“Ha a szívemet átszúrnám, ha a fejembe golyót eresztenék
Ha megölném magam a színpadon, talán az se lenne elég
Ha ugranék és a fejem a lábaid előtt loccsanna szét,
Akkor is annyit mondanál, hogy megjátssza az eszét
Biztos eladta magát, biztos megvette a halál…Lassan mindenki jobban tud már nálam mindent rólam, hogy
A lelkem az ördögé lett és hogy a régi énem hol van…”
Sodródom, sodródom. Arcom a vízben, fejemet süti a nap. A hullámok jönnek-mennek, fogalmam sincs, merre tartok. Hallom magam mögött a zsivalyt, hallom, hogy mindenki ugyanazt beszéli: nem sikerülhet, hogy nézel ki, nem jó döntés, nem,nem,nem,nem.
Talán igazuk van. Talán amire azt hiszem, hogy jó, mégsem az. Talán csak a saját időmet pocsékolom. Talán feleslegesen cipeltem a terheket évekig, feleslegesen csatáztam érte. Talán feleslegesen terveztem.
Mikor már azt hiszem, hogy partra érünk, kicsúszol a kezeim közül, jön egy újabb hullám, én pedig már megint elvesztem.
Olyan jó lenne, ha megfognád a kezem, és kivezetnél innen. Nem akarom hallani, ki mit gondol rólam.
Sodródom, sodródom. Mikor érek már végre partra? Mikor találok családra? Mikor lesz elég önbizalmam ahhoz, hogy tovább tudjak lépni?
Fogd meg a kezem, és még egy percig tégy úgy, mintha. Talán elhiszem, hogy jó vagyok.
Mindenkinek, aki most vetődött ide a blogomra, és azoknak is, akik már régóta olvasgatnak 🙂
http://lenduletmagazin.hu/interju-beatrixszal/
Mint a blog címe is tükrözi, ez maga a Végtelen Álom. Beatrix írásai kicsit magamra emlékeztetnek. Egy örökké álmodozó, vágyakozó lányra, aki küzd és harcol valamiért. Sokat csalódott, sokszor bántották, de ő rendületlenül hitt abban, hogy attól még, hogy összetörtnek valamit, az újra egész lehet. Akarta, csinálta és vágyott rá. Elérte. Megcsinálta. Tényleg egy álomhoz tudom hasonlítani. Mikor már három évesen arról ábrándozol, hogy balerina szeretnél lenni, aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy egy orosz társulatban piruettezel. Mert mindent el lehet érni. Látjátok, Beatrix is akarta, küzdött érte, és megkapta.. Feltettem néhány néhány kérdést, hogy jobban megismerhessétek. Utazzunk együtt a Végtelen Álommal (http://vegtelenalom.blog.hu/)!
Mondanál magadról néhány dolgot? Te mégis milyennek látod magad és az írásaidat?
Magyar szakos egyetemistaként természetes, hogy van bennem afféle írói véna. Gimi óta foglalkozom újságírással, mindig, mindenről van véleményem. Ha lemegyek a sarki kisboltba, ha ülök a buszon, ha orvoshoz megyek, folyton történik valami, mindig tapasztalok valami szokatlant, amit legszívesebben rögvest le is írnék. Nagyon meg tudnak érinteni a sorsok, de piszkosul fel tudom húzni magam a negatív embereken. Sokszor elhatároztam már, hogy a saját kis véleményemet, világomat is le fogom egyszer írni egy blogba, nemcsak az érzéseimet, de ennek talán még nem jött el az ideje.
Azért kezdted el írni a blogot, mert túlcsordultál az érzésektől. Volt ennek valamilyen konkrét kiváltó oka?
Az első blogomat 2008-ban kezdtem el írni. Egészen pontosan akkor, amikor Nyíregyházáról Debrecenbe kerültem. Felvettek az egyetemre, bekerültem egy kollégiumba, és senkit nem ismertem. Épp egy szakítás után voltam (és egy következő előtt 🙂 ), és azt éreztem, ha nem írom le, ami bennem van, “megfulladok”. Így először a naplom.com oldalra kezdtem el írogatni, de nemcsak a szakítás utáni érzelmeimet, hanem kritikákat, élményeket is. Az egyetem első hónapjától ugyanis felvettek egy hallgatói honlapra, online újságírónak. Számos hazai ismert emberrel keveredtem össze, hajnalokig dolgoztam, közben a lelkem romokban volt. Sokat segített, hogy kiírhattam magamból mindazt, ami bennem volt. Aztán az oldal néhány hónapja megszűnt, minden bejegyzésem odaveszett. Így jött az újabb blog ötlete, de ezt sajnos még kevesen ismerik.
Miért pont a blogolást választottad?
Kb. 10 éves koromban kezdtem el naplót vezetni, nagyjából a gimi közepéig. Minden kis titkomat, érzésemet ezekbe a füzetekbe írtam le. De mivel így nem kaptam semmiféle visszacsatolást a környezettől (kivéve a szüleimet, ha éppen ők rábukkantak), ezért az online, álnéven való blogolás nagyon izgalmasnak tűnt.
Egy amolyan se veled, se nélküled kapcsolatról sokat olvashatunk, ami a végén beteljesedett. Visszatekintve mit gondolsz erről az egészről? Van olyan, amit másképp csinálnál?
Visszagondolva talán túldramatizáltam ezt a bizonyos “se veled, se nélküled” kapcsolatot. Kicsit lazábbnak kellett volna lennem, és amikor épp a “nélküled” állapotban voltam, akkor nem otthon kellett volna siránkoznom. De én az a típus vagyok, akinek a fájdalmát ki kell írnia, máskülönben “megfullad”.
Most, hogy teljesült a vágyad és rád talált a nagy szerelem, milyen irányban fogod továbbvezetni a blogodat?
Most, hogy ez a szerelem úgymond beteljesedett, rá kellett jönnöm, hogy muszáj irányt váltanom a blogolásban. A habos-mázas bejegyzések szerintem nem érdekesek, szenvedésről pedig nem igazán tudok írni, hiszen ennyire azért nem vagyok drámai típus.
Vannak írással kapcsolatos terveid a jövőre nézve?
Régi nagy vágyam egy regény megírása. Már nagyjából tudom is a sztorit, és mondanom sem kell, a múltam sokat fog segíteni abban, hogy hiteles, és érdekes legyen a története. Az egyetem elvégzése után pedig mindenképp az írás felé szeretnék tendálódni, de ez jelenleg még elég homályos a számomra.
Mit adott neked az írás?
Az írás az életem szerves része. Nem tudom elképzelni nélküle a mindennapjaimat. Verbálisan mindig is jobban tudtam magam kifejezni; a családom, a barátaim tudnának erről talán a legtöbbet beszélni, és biztosan tudnának mutatni egy-egy levelet is 🙂 Annak is örülök, hogy tizenévesen a naplóvezetést választottam, mert őszintén szólva, alig várom már, hogy megmutathassam majd a leendő gyermekeimnek, milyen is voltam én! 🙂
Emellett elképesztő őszinteséggel és keményen kimondja azt, amit talán mi soha nem mernénk bevallani magunknak. Személyes kedvencem a következő idézet:
„De mi nők, már csak ilyen címeres idióták vagyunk. Kell nekünk a dráma, a sírás, a rinya, a sajnáltatás, a düh, a megalázás. Belénk van kódolva a mazochista hajlam, szeretünk szenvedni, máskülönben nem éreznénk, hogy élünk. Hogy történik valami. Hogy is mondják? Miért csapkodom magam ostorral? Mert olyan eszméletlen jó, mikor abbahagyom!”
Beatrix az érzéseken, lelki válságokon, önmarcangoláson, bizonytalanságon, boldogságon és az álmok megvalósításán kívül azt is érdekessé tudja tenni, hogy hogyan mélázik a fürdőkádban és, hogy az utolsó pillanatig halogatja a dolgokat. Ő is olyan, mint mi. Mindig remél, és bízik abban, hogy az álmai valóra válnak.
Köszönjük a válaszokat Beatrixnak!
Kivételesen most nem én, hanem a blogom 🙂
Sikeresen bejutottam a Cafeblog VIP programba, így mától a blogom az alábbi címen elérhető: vegtelenalom.cafeblog.hu
🙂
Csóközön
Apám két lábon járó méregzsákja vagyok.
Anyám folyton mártírkodó Terézanyuja.
Várok-várok. Hogy csengessenek, hogy bejöjjenek. Hogy megszólítsanak, hogy megismerjenek. Indítom a stoppert, már csak tíz percetek van!
Nem jönnek.
Becsukom a szemem, sírok. Mert naná, hogy nem jöttek. Utálom magam, amiért nem úgy szeretnek, ahogyan én szeretném.
És ez már így megy évek óta. Figyelem őket az ablakból, felém se néznek, nem csengetnek.
Talán nem kellene a harapós kutya, a kamera, a villanypásztor, meg a riasztó. Talán nyitva is hagyhatnám a kaput. Talán ki is sétálhatnék eléjük. És talán be is hívhatnám őket.
Utálom az első lépéseket.
Ott álltam a konyhájában,ő meg kirántotta a kezemből a kést.
“Nem, nem jól csinálod. Anyukám másképp szokta!”
Éreztem a hangjából, itt valami nagyon rosszat tettem. És hogy nem csak a zöldséglevessel. Mert igen, öt éve még azt hittem elég, ha beledobálunk a lábosba mindenféle zöldséget, meg fűszert, aztán kész is.
Persze nem lett jó. Fogalmam sem volt arról, hogy a törökök hogyan is készítik a zöldséglevest, és hogy egyáltalán esznek-e olyat. De a barna szemei szomorúak voltak, mert az anyja távol, és a magyar csitri még egy forró levest se tudott neki adni.
Vége is lett. Persze nem a zöldségleves miatt. Bár ha azt tudtam volna csinálni, talán-talán nem a nappalija falán végzi a tablóképem, mondván, ez a magyar nő is megvolt.
Öt éve még nem tudtam, hogy a leveshez rántás is kell, meg tapasztalat.
És azt sem tudtam, hogy egy kapcsolathoz nem elég, ha görcsösen akarjuk. Összeköltözünk, és azon agyalunk, mit is kellene tennie másképp a másiknak ahhoz, hogy boldog legyen legalább az egyikőnk. Ha csak pár percre is.
Ma már tudom, hogy a szerelem csak a fűszer, ami néha épp arra elég, hogy megmentsen egy borzasztó levest a kukától. De néha nem, még erre sem elég.
Mert ha nem jók az alapok, ha nem jók az alanyok, akkor bármit tehetek bele, akkor sem lesz az igazi. Csak véres verejtékkel főtt, borzalmas trutymó.
Reggel van. Felettem épp most húzták le a wc-t, alattam meg a gyerekek szokásos visítozása. Nem akarnak oviba menni.
Kint már a madarak csiripelnek, lassan kezdi betölteni a teret a nap sugarai.
Reggel van. Fekszek az ágyban, próbálom ki-kidugni bizonyos időközönként egy-egy végtagom, de érzem, nincs kedvem kibújni a meleg paplan alól. Húzom az időt már megint, ma sincs hajmosás -gondolom magamban-, majd örömmel nyugtázom, hogy szerencsére feltalálták már a száraz sampont.
Reggel van. Félek kimerészkedni az ágyból, félek megnyitni az e-mailt, félek felvenni a rezgő telefont, félek becsámborogni az egyetemre. Félek, hogy egy óvatlan pillanatban elveszítem mindazt, ami még ebben a percben, itt, a paplan alatt az enyémnek számít. Félek, hogy már megint hamis illúziókban ringatom magam, és hogy amit otthonnak hiszek, végtére is csak egy kis albérlet, mely sosem lesz az enyém. Félek, félek, f-é-l-e-k.
Babafotóval szemezgetek.
Hatalmas szempillák, tündérkék szemek, huncut mosoly.
Rád hasonlít.
Képkockák villannak be.
A nyár, a Tisza, a zene, és Te. Egy mosoly, egy simogatás, egy csók. Üzenetek, álmok. Ízek, illatok. Testek és vágyak.
Aztán semmi. Jó helyen voltunk, csak rossz időben. Mondod. És tudom.
Miénk is lehetne.
Túl sok az és, túl sok a ha. És most már nincs se és, nincs se ha.
Csak mi meg ti.
A reményt az édes tudatlanság élteti.
Amikor nem tudjuk még, mit hoz a holnap. Amíg bizakodhatunk abban, hogy talán minden sikerülhet. Édes pillanatok ezek…
**** Bocsánat a tűrhetetlen minőségért. Ma lestem bele az Így jártam anyátokkal legújabb részébe. És kibuggyant két könnycsepp. Persze az is lehet, hogy csak a két órája megírt stilisztika vizsga miatt van ez. Meg a folyamatos alváshiány miatt.
Ki tudja. Én nem.
“Néha jó, néha rossz, néha nem.
Néha nem foglalkoztat semmi sem.
Végül minden végső helyére kerül,
maradok – ott, ahol voltam – egyedül.
Beborítva sugarakkal,
szemben állok a Nappal.”
Gimis éveim alatt minden reggel ugyanannak a csuklós busznak a hátuljában zötykölődtem, ugyanazokkal az arcokkal. Nem tudtam a nevüket, foglalkozásukat, nem beszélgettem velük, de mégis ismertem őket. Tudtam, melyik megállóban szállnak le, milyen a kedvük, mikor voltak fodrásznál, és hogy hányszor vették fel egy héten ugyanazt a ruhát. A test-és szájszagokról nem beszélek 🙂
De volt ott, a tömegben egy nő, aki mindig a Család utcánál szállt fel. Picike, törékeny, vörös hajú, 30-as. A rúzsa épp olyan színű volt, mint a haja. A ruhája egyszerű volt, akárcsak ő maga, én mégis szépnek láttam.
De nem csak reggelente találkoztam vele. Láttam őt szombatonként a piacon, délutánonként a Kossuth téren, buszra várni a Művháznál. Mindig egyedül volt.
Sajnáltam szegényt, és mindig azon gondolkodtam, hogyhogy nem tudott még összeszedni egy magányos apukát.
Aztán leballagtam, másik városba kerültem, és nem láttam többé őt.
Egészen szilveszter másnapjáig.
Újra reggel volt, én pedig a csuklós busz hátulja helyett már a kocsinkból bambultam ki az ablakon. És akkor megláttam őt, a Művház előtt, a buszmegállóban.
Párducmintás bunda, vörös haj, vörös rúzs, szomorú szemek és magassarkú. Kezében pedig egy kiskosár, ő pedig rendületlenül várta az ötöst buszt.
A stílus maga az ember. Harsogta folyton Szikszainé Tanárnőnk. És igen. Ő jelen esetben feltűnően kétségbeesett, elkeseredett lehet. Vár egy buszra, ami talán már sohasem fog érte eljönni.
Félelmetes, hogy a legjobb sorokat akkor szövöm meg agyam kis pókhálójában, amikor már kikapcsoltam a telefont, laptopot, tévét, leoltottam a villanyt, és becsuktam a szemem.
De talán ez mindent elmond.
Ha valami új kezdődik, az ember mindig reménykedik valami tisztábban, szebben, boldogabban.
Nincs ez másként az új év beköszöntével sem. Emberek milliói gyermeki naivitással imádkoznak azért, hogy mihelyt éjfélt üt az óra, minden, ami rossz volt addigi életében, egycsapásra jóra forduljon. Mint a mesében…
Igyekszem racionálisan szemlélni a világot, és nem babonákra bízni a szerencsémet, de tény ami tény, a sorsot én sem szeretem kivívni magam ellen.
Mikor átléptünk 2014-be, a himnusz alatt csendes szemlélőként kémleltem barátaink arcait, mozdulatait. Az egyik épp éjfélkor öntötte ki a pezsgőjét, neki takarítással indultak az első másodpercek.Volt, aki a himnusz soraiba lovallta bele magát, volt, aki csókokkal indította 2014-et, és olyan is, aki bosszúsan.
Mit is mondhatnék? Életem legrosszabb újéve volt, belecseppentem egy párkapcsolati drámába, sírtam, féltem, féltettem, elhagytam a gyűrűmet, gyomorrontásom lett, és tulajdonképpen sok-sok apró fekete lyuk maradt az emlékezetemben.
Mindezek ellenére mosolyogva konstatáltam a nap pislákolása közben, hogy igen, lehet, hogy szarul indult ez a 2014, és most minden összejött, aminek össze lehetett, de valami furcsa, bizarr, ambivallens módon mégis közelebb kerültem azokhoz, akik a legfontosabbak számomra.
Rendíthetetlenül reménykedem abban, hogy ebben az évben sikerül otthonra, biztonságra lelnem, és hogy mellettem lesznek továbbra is azok, akik képzeletben mindig fogják a kezem.
Már nincs mitől tartanom.
Suttogom magamban, magamnak.
Pedig van, és pontosan tudom, hogy már nincs messze.
Az élettől most kapok pár apró kis pofont, hogy ne fájjon annyira az a hatalmas csattanás, aminek nemsoká kisgazdája leszek.
Nem félek, nem félek, minden jó lesz.
Mantrázom, és a végén egy percre tényleg el is hiszem.
Pedig nem.
Mert az oké, hogy 11 nap alatt eltalpal az ember 110 órát, gyulladt, műtétre váró bölcsességfoggal, rosszindulatú libákkal. Ebbe még nem döglök bele.
De amihez napról-napra, pislogásról-pillantásra egyre közelebb kerülök… Nos, abba egy kis részem minden bizonnyal alaposan beledöglik.
Lélekben kezdek felkészülni 2014-re. El fogok veszíteni valakit, aki nagyon fontos, kapok valamit, ami hatalmas segítség, és beérik valami, aminek már rég be kellett volna.
Menetelek. Szarban tapicsgálok, körülöttem a szarkeverők tömkelege. Kárognak, néha-néha belém is rúgnak.
Elesek. Hangos kacajra leszek figyelmes.
Sírás fojtogat.
Nem, nem. Azért sem.
Felállok.
Talpig retkes vagyok, de nem, nem adom fel. Azért sem.
Ha beledöglök, akkor is megcsinálom.
Ha belémrúgsz, akkor is felállok.
Ha kevered körülöttem a szart, hamar megszívod.
Ha szidni próbálsz a hátam mögött, úgyis meghallom.
Ha azt hiszed, hogy te mindent megtehetsz velem, csak mosolygok.
Fogalmad sincs, mire vagyok képes.
Ha véres szemekkel, ha fázva, ha fáradtan, ha szomorúan… én akkor is eljutok a célomig.
2014 a nagy mennydörgések éve lesz.
Várom….
