Ha újrakezdhetném, sokkal keményebb lennék. Kinevetném azokat, amik/akik miatt rongyosra sírtam a párnámat, mert ma már tudom, nem kell komolyan venni a bánatot. Hamar elszáll. Nem akadnék meg az akadályok előtt, nem félnék, hogy ehhez én túl gyenge vagyok. Mert tudnám, hogy a próbatételek edzik a lelkemet.

Ha újrakezdhetném, sokkal kevesebbet aggódnék a jövő miatt. Leperegne rólam minden rosszindulat, és minden “na, én megmondtam” kezdetű mondat. Az élet túl rövid ahhoz, hogy olyan emberek véleményére akárcsak egy percet is szánjak, akik mindenben csak a hibát vizslatják. Jobb inkább saját magunkkal foglalkozni, és olyan pozitív lelkekkel körülvenni magunkat, akik által többek lehetünk.

Ha újrakezdhetném, sokkal kevesebbet aludnék, és egyfolytában úton lennék. Egészen addig, míg találok egy helyet, ahol minden kétség nélkül le akarok táborozni. Magam mellé vennék egy kutyát, hogy megtanuljam, milyen is a feltétel nélküli szeretet. Kevesebb időt szánnék a miértek megértésére, és többet saját magam megismerésére. Vastag fallal venném magam körül, de azért hagynék rajta egy-két egérlyukat. Aki be akar jutni, az úgyis be fog. A többi meg nem számít.

Minden este azzal az érzéssel

lefeküdni, hogy

“pedig milyen jó lehetne”… 

A legkevésbé sem jó.

Sétálok.

Messziről minden ismeretlen ismerősnek tűnik. Régi osztálytársra, elfeledett szerelemre, ellenségre, a buszsofőröke, az egyik vásárlónkra emlékeztetnek.

Persze ahogy közelebb jönnek, szertefoszlik a varázs, és ezek az emberek is vadidegenekké válnak. Fogalmuk sincs arról, hogy milyen érzéseket hoznak elő belőlem, gépiesen mennek tovább.

Ahogy én is.

De közben a rég elfeledett emlékek fel-felcsapnak bennem. A gyerekkorom, az otthonom, a boltunk, az iskolám. Nyíregyháza. A repülőtér, a Tisza, Gulács.

Abban a percben, amikor megtudtam, hogy felvettek az egyetemre öt évvel ezelőtt, tudtam, hogy új életem kezdődik. Azt azonban nem is sejthettem, hogy ez az élet tényleg teljesen más lesz, mint előtte. Már nem vagyok többé jó tanuló, nem leszek a boltos lánya. Nem köszönnek a buszsofőrök, nem ismeri senki a szüleimet, és hiába magyarázom bárkinek is, mi van mögöttem, senkinek nem csillan fel a szeme.

50 km választ el a hazától. Ott élnek a legjobb barátnőim, minden utcáját ismerem, s minden sarokhoz egy-egy emlék fűz. Ha hazamegyek, nincs az az érzésem, hogy mindenki messziről ismerősnek tűnik. Mert nem csak tűnnek, azok is.

Biztonságban érzem magam otthon.

Debrecenben folyton elveszek.

Észrevetted már, hogy bizonyos dolgok, ha vért izzadsz is, mégsem sikerülnek? Mások meg egy pillantással megoldódnak? Küzdelem, verejték, fájdalom nélkül? Nem furcsa ez?

De. Furcsa, elképesztő, emberfeletti.

Ha a saját útadon jársz, akkor valamiért könnyebben kinyílnak a kapuk előtted. Néha még csengetni se kell. Minden könnyedén, magától értetődően működik.

Ha pedig már megint egy kis ösvényen evickélsz, akkor meg valamiért semmi sem sikerül. Még azok sem, amikben biztos voltál, hogy menni fog. Bevonzod az idióta, kretén, bunkó, gerinctelen emberek tömkelegét, és csak állsz ott, mint Rozi a moziban, s pislogsz, hogy mi a fene is történik.

Azt hiszem, néha érdemesebb csak egy célt kitűzni magunk elé. S arra koncentrálni, azon dolgozni.

A lényeg, hogy nemes cél lobogjon előttünk. Olyan, amitől jobbak, okosabbak, emberibbek, többek leszünk. Ne a pénz, a csillogás hajtson, mert akkor megint eltévedsz.

Azt hiszem, itt az ideje végérvényesen belátnom, hogy bizonyos embereket, célokat végérvényesen le kell fejtenem magamról. Nélkülük talán több lehetek, mert velük, miattuk folyton csak körbe-körbe keringek. És már szédülök.

“Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok. Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek. Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk. Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak.

Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerű ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is. A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést! Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni. Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön.”

Ha boldog akarsz lenni, soha ne arra figyelj, mit mondanak mások.

Nehéz boldognak lenni.

Becsukom a szemem, befogom a fülem, nem hallok, nem látok, nem érzékelek. Nem látom a gúnyos mosolyokat, nem hallom a körmönfont kérdéseket. Ellazulok. Benyomom a zenelejátszót, hangerő föl. Elterülök a szőnyegen, és érzem, ahogy a lelkemből elkezd távozni a sok-sok negatív gondolat, érzés. Nagyon jó méregtelenítés ez. A kedvenc számom megy. Torkom szakadtából énekelek, nem érdekel a szomszéd, a csörgő telefon, semmi, semmi.

Újra élek.

Nem akarok haragot dédelgetni. Nem akarom, hogy mérgezze a düh a lelkem, nem akarok gyomorgörcsben élni. Nem akarom megérteni azokat, akik folyton keresztbe tesznek nekem, akik úgy alkotnak rólam véleményt, hogy azt se tudják, ki vagyok. Nem akarok mások tettein agyalni, úgy akarok élni, ahogy az nekem jó.

Dönthetek: megpróbálom elfogadni az energiavámpírjaimat, igyekszek felülemelkedni a kicsinyességükön, és nem nevetem ki őket az unintelligens megnyilvánulásaik miatt, amik persze őket minősítik. Vagy pedig egyszerűen csak feltekerem a hangerőt, és magasból teszek rájuk.

Az utóbbit választottam. Nem akarok örök optimista lenni, arra várni, hogy ezek az emberek egy szép napon megváltoznak, és másképp állnak majd hozzám.

Nem akarok integetni a távolodó hajónak. A kezem már rég leszakadt.

Becsukom a szemem, befogom a fülem, és nem fáj.

Épp a hogyan vesszünk össze egymással még jobban nevű társasjátékot játszottuk. Kár, hogy nekünk ez nem csak játék és mese volt.

Órákig szótlanul tevékenykedtünk egymás mellett. Egymásra se néztünk. Persze én csak még jobban pumpáltam az idegeimet, és a végére már odáig jutottam, hogy inkább elkezdek egy boxzsákot püfölni, nehogy éjszaka csináljak veled valamit.

Aztán este lett, te az egyik falhoz, én a másik fal felé húzódtam, és ahogy hallottam a ritmusos szuszogásod, hirtelen ellágyultam. Nem tudnék enélkül már elaludni. Ez adja meg az én ritmusom. Nem tudok szépet álmodni, ha elalvás előtt nem bújok hozzád úgy, mintha én lennék az egyik kicsi puzzle darabka, te meg a másik.

Odakucorogtam hát melléd. Te meg úgy tettél, mintha aludnál. De éreztem minden nem-mozdulaton, minden levegővételeden, hogy még dühös vagy. És csak tetteted az alvást. Legbelül pedig nagyon fortyogsz.

Belémnyilalt egy fájdalmas kép. Nem így akarom leélni az életem, nem akarok rád dühös lenni, és nem akarlak bántani szavakkal. Tettekkel meg pláne nem.
De nehéz ez a társasjáték, amiben élünk, nem mondhatom meg neked, hogy mit csinálj, meg mit ne csinálj, még akkor sem, ha hülyeséget teszel. Mert felnőtt vagy, és pontosan tisztában kell lenned mindennek a következményeivel. Nekem az a dolgom, hogy figyelmeztesselek erre, ha esetleg elfelejtenéd…

Ezeken addig-addig morfondíroztam, míg végül elnyomott az álom. Hajnalban viszont te keltettél… Pont úgy bújtál hozzám, ahogy én este, odakucorogtál, és jó erősen megszorítottál. Rosszat álmodtál, azt mondtad. Én meg azt, hogy megérdemled. És mosolyogva visszaaludtunk.

Egy kívülálló talán meg sem tudta volna különböztetni, hol kezdődök én, és hol végződöl te. A takaró alatt annyira össze tudunk tapadni, hogy néha már én sem tudom, melyikünk szíve dobog, s melyikünk gyomra korog.

Minden így van jól.

A város tele van láthatatlan aknákkal.

Múltam szellemei mászkálnak benne. Hiába próbálok elrejtőzni előlük a hatalmas napszemüvegemben, ők úgyis látnak. Észrevesznek. Megnéznek. Kibeszélnek. Sajnálnak. Szidnak. Utálnak. Kinevetnek.

Szívem szerint mindenkit, akik láttán rossz érzés, emlék fog el, deportálnám egy távoli szigetre. Ahol nincs tv, internet, semmi. Mennyire egyszerű lenne az életem!

Egy aknák nélküli városban, országban nem kellene többé félnem. A találkozástól, a lenéző pillantástól, a féltékenységtől, semmitől. Nem lenne utána hányingerem, rossz kedvem, mélabúm.

Újabb és újabb aknába lépek bele folyton. Miszlikbe szaggatom magam, de amíg tart az erőmből, folytatom utam. Mögöttem kész háborús övezet van már, előttem meg az ismeretlen. Hova lépjek, hogy ne fájjon???

Az ember mindig érzi, ha lépnie kell. Ha már hányingere van attól, amit csinál, ha gombóc van a torkában, ha dühös, kedvetlen…

Nos, akkor nincs mese, menni kell…

Éreznünk kell, hogy mi az utunk. Mi az, ami előrevisz, és mi az, amelyiken csak stagnálunk. Ha valamit nem teszünk szívből, csak muszájból, ha nem szeretjük, akkor nem szabad várni. Én mindig ezt vallom. És eszerint cselekszem. Persze ez is, mint minden változás, kellemetlen. Rossz, nyomasztó, hogy már megint tévedtél, és utálod, hogy már megint te vagy a gonosz, az önző, amiért azt mondod: köszi szépen, nekem ennyi elég volt.

Nehéz megtalálni azt az utat, ami nekünk való. Sokszor csak az ösvények visznek oda. És néha rá kell jönnünk, hogy már olyan régóta haladunk az ellenkező irányba, hogy ideje visszamenni a kiindulási pontra.

Bárhogy is döntünk, egyet sosem szabad elfelejteni: Vagy szívből csinálsz valamit, vagy sehogy. Ez a fontos. A többi lényegtelen.

Tegnap történt egy kis meglepetés velem.

Épp a szövegnyelvészetet próbáltam értelmezni, amikor kaptam egy üzenetet a Lendület blogtól, hogy szívesen készítenének velem egy interjút. Rögvest fel is vettük Habospitével a kapcsolatot, így ma megszületett életem első olyan interjúja, ahol én lehetek az alany…

Furcsa volt a helyzet, hiszen aki egy kicsit ismer, pontosan tudja, éveken át én voltam az, aki kérdez másoktól… Nos, megtört a jég…

Habospite nagyon jó kis anyagot hozott össze, külön köszönet ezért neki! 🙂

Az interjút itt olvashatjátok: http://lendulet5.webnode.hu/news/interju-beatrixszal/

🙂

Én tényleg utálok költözni.

Nemrég összeszámoltam, egy éven belül már hatodjára csomagolom össze az életem. A rutin már adott, már tényleg csak a legfontosabbakat igyekszem magammal vinni az új otthonokba, a felesleges, nem használt cuccok hamar lemorzsolódnak. Pár óra alatt össze tudom pakolni mindenemet, és hasonló gyorsasággal rakosgatom is ki. Aztán újra be, ki, el, meg, át, rá…

Most azonban valami új kezdődik… Veled.

Már nem csak a magam apróságait, hanem a tiedet is szedegetem ki a dobozokból… És együtt választjuk ki a bútorokat, együtt döntünk mindenről, és a hideg kiráz attól a gondolattól, hogy néhány hete még álmodni sem mertem volna, hogy ez velem, velünk meg fog történni.

De most itt vagyunk, valaminek a kezdete előtt, ami remélem, hasonló szép reményekkel fog kecsegtetni. Próbálom kizárni az agyamból a negatív gondolatokat, a csalódásokat, mások jóslatait, és csak azzal foglalkozni, ami most van. Mert az jó. De tényleg.

Fészket rakunk, és remélem, jók az alapok, hogy egyetlen vihar, orkán, hóvihar se tudja majd elmosni.

Csak ez a fontos. A többi lényegtelen. Az emberek jönnek-mennek, köpködnek, figyelnek, irigykednek, belénkmarnak… De már lepereg. Ha mellettem vagy, nagy gond már nem lehet.

Mert te vagy az, akit soha nem tudtam megunni. Én az a lány vagyok, aki nagy elánnal veti bele magát egy új munkába, egy új emberbe, aztán amikor megismeri azok árnyoldalait, igazi valóit… elkezd menekülni. Hirtelen hányingerem lesz, és legszívesebben csak futnék, futnék, jó messzire.

De te más vagy. Ismerem az összes rossz tulajdonságod, hülyeséged, zizidet, bolondságod, kiállhatatlan vonásaidat.. mégsem fogtam még menekülőre. Soha. Mindig, minden ellenére láthatatlan mágnesként vonzol magadhoz. Úgy, ahogy eddig soha senki…

Már egy hete csak pislogok magam elé, és egyszerűen nem tudom elhinni.

Hogy újra itt vagy, hogy újra szeretsz, és hogy most talán már elég vagyok, kikötöttünk. Egymás mellett.

Annyira régóta vártam erre a pillanatra,és most, mikor végre az ölembe pottyant egy váratlan pillanatban… attól félek, hogy ez az egész csak egy szép álom. És rettegek attól, hogy mikor kell ebből felébrednem.

Ha valami ennyire szép, óhatatlanul arra gondolok, lesz még ennek böjtje. De ne legyen igazam. Csak most ne!

Pár nap és együtt fogunk élni. Újra, de most másképp. Előttünk az ismerős ismeretlen, a kíváncsiság, a vágy, hogy újra együtt legyünk, boldogan. És próbálok nem gondolni arra a sok szarságra, amit megtettél velem.. De én sajnos nem az a típus vagyok, aki könnyen felejt.

Azt akarom, hogy most végre sikerüljön, azt akarom, hogy most végre tényleg akarj, azt remélem, hogy nem ijedsz majd meg, és bízom abban, ez elég lesz.

Én mindennap veled akarom kezdeni és befejezni a napot. Mert ha ez megvan, jöhet bármi szarság, az eleje és a vége már jó. A többi meg úgysem számít.

Lelkünk a vágytól jóllakottan
Kielégülten hátradőlve
Nincs felhő, mi árnyékot vetne
Mi sötétséget jövendölne

Érzelmek nélkül rohanó
Isten-színű hallgatag idő
Mosolyogva rólam álmodsz
A villám belül egyre gyengülő

Mondd, hogy jó
Mondd, hogy én
Hogy senki más
E Föld egén

Most végre biztosan tudhatod,
Hogy megtanultam tőled a leckét
És végre biztonságban vagy
Ölelve a végtelen testét

A tükörből messze tűnt már
Elnyűtt bosszúálló arcom
Éhenmaradt álmaimban
Csak hozzád fohászkodom

Mondd, hogy jó
Mondd, hogy én
Hogy senki más
E Föld egén

Bárhogy is küzdök, bármennyire is akarom, be kell látnom, szélmalom harcot vívok érted.

Egyik pillanatban beengedsz a lelked egy külső kis szobájába, és újra megcsillan előttem a remény. Talán tovább is juthatok – gondolom magamban, és újra boldog vagyok, újra élek. Nincs veszve semmi, nincs baj, minden jó lesz. Ringatom magam.

A következő pillanatban újra bezársz. Én pedig tehetetlenül állok a vaskapuknál. Egy jó ideig nem fognak újra kinyílni.

Egyszer kellek, nagyon akarsz, és úgy fúrod magad belém, úgy csimpaszkodsz rajtam, hogy attól félek, véletlen megfojtasz egy óvatlan pillanatban. Szeretsz, szeretlek, minden meleg, minden harmonikus, helyükre kerülnek a dolgok, értelmet nyer minden, fellendül az anyagcserém, újra kapok levegőt, elmúlik a sápadtságom, és virulok. Élek.

Éltetsz.

Aztán újra bezársz,kilöksz, megbántasz, sírok, és mire felocsúdok, te már sehol nem vagy. Nem akarsz, nem keresel, nem talállak, hideg van, fázom, minden szürke, és nincs rendben semmi. Nincs energiám, nincs erőm, és csak agyalok, mégis mi a fenét rontottam el. Nem kapok levegőt. Olyan vagyok nélküled,mint egy pincébe zárt virág. Nem kapok se napfényt, se vizet, se szeretetet.

Nem tudom, miért ilyen nehéz ez. Hiszen az ember vagy szeret valakit, vagy nem. Nincs középút, nincs semlegesség. Nincs olyan, hogy talán.