Végtelen álom

Egy nő akkor is magányos, ha van mellette valaki, aki telehorkolja az éjszaka csendjét.

Éjfél van, kint ülök az erkélyen. Már megint az a fránya cigi lóg ki a számból, pedig pontosan tudom, hogy még mindig nincs rendben a tüdőm. Lassú öngyilkosság – mosolygok.

Nézem a vöröslő holdat, nézem a lakást, amibe én már soha nem fogom betenni a lábam, nézem az eget, és igyekszem az agyamban mindezt lefotózni. Könnyek csordulnak ki, és én most hagyom, hogy jöjjenek, mert sosem az az erős, aki visszafojtja magában a fájdalmat.

“Utca, utca, bánat utca
Bánatkővel van kirakva
Azt is tudom, hogy ki rakta,
Hogy én járjak sírva rajta”

Elemeimre bomlottam szét, és jó lenne már összeraknom végre magam. Újabb slukk, újabb percek az életemből.

Ajtónyitás, mozgás. Felkeltél. Pedig hangtalanul jártam, akár egy macska. Keresel a sötétben, kinyitod a bejárati ajtót, bekopogsz a fürdőbe, nem tudod, hogy hol vagyok, én pedig még mindig nem adok életjelet magamról. Végül megtalálsz. Felriadtál álmodból, mert azt hitted, itthagytalak- mondod. Álmodban már a kulcsom csörgését is hallottad, és hangosan a nevem kiáltoztad. Nem hallottam.

Milyen vicces, hogy én is épp azon gondolkodtam, hogyan fogok csendben lelépni. Magamban persze motyogok, hogy talán nem árt hozzászoknod a gondolathoz, de inkább lenyelem a megjegyzésem. Visszafekszem, hogy szépet álmodj.

S bár én csak forgolódok hajnalig a céltalan, álom nélküli valóságban, a tudat, hogy te jól alszol a közelemben, megnyugtató. Még ha a holnap közel sem az.

“Bánat, bánat, de nehéz vagy
De rég, hogy a szívemen vagy
Szállj le bánat a szívemről
Keserűség a lelkemről”

Hajnali 4-kor keltem, hatalmas bőrönddel indultam neki az útnak.  Autó, vonat, villamos, majd 14 óra tömény busz. 8 óra után a szempillaspirál égette a szemem, Csehországban totál hülyének néztek a benzinkúti női mosdóban, hiszen vörös, könnyes szemekkel, lefolyt szempillaspirálos arccal próbáltam egy ócska szappannal eltüntetni magamról “a mesterek kozmetikumát”.

De nem érdekelt semmi, az sem, hogy épp akkor jött meg, aminek meg kell jönnie (de legalább 4 országban is hagytam magamból valamit), és az sem, hogy egy vadidegen fiúval kellett megosztanom a berlini hotelágyat, lévén, hogy csak mi indultunk páratlanul az útnak.

Hajtott a vágy, hogy elmeneküljek innen, hogy valami újba csöppenhessek, és a megszokott mókuskerékből végre kiszállhassak egy hétre. Minden percem meg volt tervezve, én pedig fejet hajtottam a muszáj előtt, mert az én tervem az volt, hogy ne tudjak gondolkodni. Egy picit sikerült is.

A szabad programokon egyedül jártam a városokat, fényképeztem, és gondolkodtam. Rajtad, rajtunk. Azon, hogy mennyire büszke lehetsz most rám, hogy meg mertem lépni ezt, el mertem menni… Azon, hogy biztosan örülni fogsz a képeknek, mert a te szemeddel láttam mindent… A szobrokat, a múzeumokat, az utcákat, mindent. Nem érdekelt a hülye idő sem, az sem, hogy néha eltévedtem, talán élveztem is. Nem tudtam, hol vagyok, merre is van a célpont, azon agyaltam, hogy bárki megfoghatná a karomat, és elráncigálhatna bárhová, én már annyira átadtam magam a sorsnak. Nem ellenkeztem én már semmivel és senkivel akkor.

De végül visszataláltam, és végül felmentem a berlini tv-toronyba, láttam, hogy a szállodában már éjfélkor megterítenek a reggelihez, hogy este 10-kor a kocsmába megérkezik a másnapi újság, hogy a férfiaknak egy tucat vagyok ott, és ha nem szólalnék meg, teljesen beillenék a német összképbe.

Én mégis afféle agyhalott módon téged kerestelek ott a tömegben, és rád gondoltam 1100 km távolságból, hogy hol jársz, hogy mit csinálsz. Gondolsz-e még rám.

De hát miért ne gondolnék rád?

🙂