Végtelen álom

Épp anyáméktól tartottam hazafelé a vonaton -félúton-, mikor pittyegett a telefonom: egy ismeretlen férfi ismerősnek jelölt. Szomorú voltam, mint mindig, na nem azért, mert fájdalmas volt a búcsú, sőt. Megint a szokásos veszekedés, megint feldúlt voltam, és próbáltam a gondolataimat elterelni, szóval ráírtam, és megkérdeztem, honnan ismer (már ha ismer).

A válasza meglepő volt, talán pár másodpercre le is fagytam, mikor azt írta, épp most látott forma1-en, a reklámon, és úgy érezte, meg kell keresnie. Szerencsére nincs túl sok Beatrix a városomban, így hát könnyű préda voltam. Jól esett. Pedig az a kép már vagy 2 éves, smink nélkül voltam rajta, mert nyár volt akkor is, szóval nem ez az első számú portrém, de a tény, hogy van valami a szemeimben, elűzte a bánatom- pár percre.

Pár nappal később találkoztunk, épp megint Pestre utaztam, csak most a munka miatt, ő meg ugye ott lakik, szóval volt fél órám, amit nyilván vásárlással ütöttem volna el, így hát lehet jobb is, ha vele kávéztam. Vicces volt a jelenet, én akkor még csak pár hete voltam újdonsült szingli, szóval plusz kilók, sápadtság, meg persze a lelki tünetek: akkor épp a bal fülemre nem hallottam már jó pár hete, a folyton kínzó szamárköhögésről meg ne is beszéljünk. Csoffadt látvány lehettem, na. De az ő lelkesedését ez nem törte le, ahogy az sem, hogy mozgólépcsőfóbiám van, így legalább meg tudta fogni a kezem, és mosolygott, nyugi, nem lesz semmi baj, nem fogsz leesni. Égi jelnek vette, hogy látott a tévében, és meg tudott találni, én meg hiába bizonygattam neki, hogy nem kell mindent jelnek venni, ő csak mosolygott. Néha rákérdeztem, hogy tessék,mit mondtál, mert ugye bal fül nuku, kellett még pár hét, mire rendbe jött. Érdekes ez is, mert így visszagondolva annyi fura tünetem volt a kapcsolatunk vége felé, hogy rajtam már egy komplett orvosi team se tudott volna segíteni. Persze kivizsgáltam magam, jöttek a hülye ötletek, vese gyulladás, nyílt gerinc, voltam mindenféle ultrahangon, meg röntgenen, lecsapolták a vérem, a nődoki is matatott bennem, de mindenki széttárta  a karját: drágám, magának kutya baja! Nem értettem, folyton fájt mindenem, néha el akartam ájulni, máskor meg hányni tudtam volna a sok köhögéstől. A kialvatlanságtól zombi voltam, a boldogtalanságtól élőhalott, a sok cigitől meg mint egy tbc-s. Senki nem mondta, hogy hagyd már ott azt a barmot, akkor talán jobb lesz, pedig ez lett volna a megoldás: elköltözni, lelépni, egy sms-t küldeni, hogy hol találod a kulcsot, bezárni az ajtót, és agyő. Persze megtettem, mivel már hónapok óta erre készültem, de hamarabb kellett volna lépni: egy szar kapcsolatba az ember bele is dögölhet.

Vele nem lett semmi. Komolyat akartam, azt mondtam, ésszel választok most már, mert már nem akarok csalódni, mégis csak tiszavirág-érzetek jutottak.  A barátnőm szerint tudat alatt vonzottam be ilyen fickókat magamba, ki akartam még élni magam, úgy igazán, és eszem ágában sem volt megállapodni. Talán igaza van. Talán amire azt hittem, egy okos döntés, egy okos nem, tulajdonképpen egy idióta tévedés volt, egy elszalasztott esély. Esély, valami jobbra, szebbre, igazabbra. Szerencsére, vannak, akik nem adják fel, és velem ellentétben, tudják, mi a helyes. Talán én 🙂

Bonyolult vagyok. Egyszer csicsergek mindenféle felületes dolgokról, máskor meg hallgatok az igazán fontosakról.

Állsz a kapum előtt, és nem engedlek be. Vered az ajtót, ráfekszel a csengőre, könyörögsz, hogy nyissam ki, de én csak az ablakból figyelek,és rázom a fejem. Már nincs ehhez kedvem. Belefáradtam a beengedésbe, a mesélésbe, az ismerkedésbe, abba, hogy egy képet festek neked, amibe te majd jól beleszeretsz. Mert mindig ez van.

Nyomom a vászonra a sok színt, keverem-kavarom a pirosat a naranccsal, meg a lilával, meglátjuk, mi sül ki belőle. Érdekes… -gondolod magadba-, sok ez a szín, meg az átmenet, de legalább nem unalmas a lány.

Pedig de.

Fekete az én színem, néha belekerül egy kis piros, de sosem annyi, hogy elnyomja a gyász színét. 

Bárcsak ne kérdezősködnél ennyit. Bárcsak félszavakból is ismernél. Bárcsak tudnád, mikor kell kérdezni, s mikor ölelni, hogy mi van a hallgatásom mögött, s mit rejt a nevetésem, vagy a zavart mosolyom. Bárcsak itt lennél,mikor kaparom a falat magányomban, vagy mikor eszembe jut egy rossz emlék, vagy épp üzenet jön attól, akit rég el akarok felejteni. Bárcsak ki tudnád venni a kezemből a telefont, bárcsak addig szorítanál magadhoz, míg eláll a sírás, bárcsak több lennék neked egy titoknál, amit képtelen vagy megfejteni…

Bár léteznél, s ne csak a képzeletemben élnél…

Az vagyok neked, ami akarod, hogy legyek, abban a percben, amikor rám nézel, úgy, ahogy még sosem láttál: minden pillanatban. Amikor írok, mindaz megíródik belőlem, kizárás, előrelátás nélkül, amit nem tudunk, amik lehetnénk, és minden, amik leszünk: hívogat minket egy fáradhatatlan, kábító, csillapíthatatlan szerelemkeresés. Soha nem kerüljük el egymást, soha nem szenve­dünk hiányt egymásból.

(Héléne Cixous: A medúza nevetése)

Cigizel. Marja a torkod. Füst keveredik a tavasz illatával. Körülötted egy csomó virág, messziről illatoznak. Te meg elrontod a büdös bagóval.

Fúj a szél. A kezed fázik. Messziről kocsizaj. Összerezzensz. Arra gondolsz, bárcsak meglepne. 

Emlékek. Amikor a minap a keresztfiad csak úgy megölelt. Jó szorosan, szívből. Vagy amikor ő ölelt, és nem akartátok elengedni egymást. Nem tudtátok, hogy ez az utolsó, talán nem az volt, talán még lesz, de azt a percet soha nem fogod elfelejteni. Mélyen szívtad magadba az illatát.

Szédülsz. Emlékek torlódnak. Egy mosoly. Szemek csillanása. Forró lehelet. Ahogy nézed, hogy a másik alszik melletted. Ahogy hozzádbújik. Amikor azt érzed, ez a pillanat most örökké tarthatna. 

Könny csorog az arcodon. Állsz a házad ajtajánál, fúj a tavaszi szél, ami most nem áraszt vizet, és közben arra gondolsz, kislányként a hintán hányszor énekelted ezt a dalt. Hányszor képzelted el az életed felnőttként, anyaként, szerelmesként, és hányszor hitted azt, hogy milyen szép is lesz.

A valóság néha fejbekólint, szeretni fáj, bízni nehéz, hinni kevés.

Eloltod. De már mosolyogsz. Néha gyötrelmes az élet, néha fájdalmas a lét, néha túl sok a könny, néha kevés a remény.

De amikor benne vagy a mámorban, amikor forró a csók, a lehelet, és a test, és minden érintés éget, minden mozdulat nyomot hagy, és nem érdekel a holnap… Abból tudod, hogy jó élni. Nem tart semmi örökké, de az a néhány perc mindig új reményt ad.

Talán-talán ez most más lesz.

Állok a Hal közben, persze nem egyedül. Ő cigizik, és néz, próbálja kiolvasni a fejemből a gondolatokat, én pedig tudom, hogy ez úgysem fog sikerülni. Nem mondom el neki, hogy a nyakamat azért tekergetem jobbra-balra, mert próbálok néhány emléket előcsiholni agyam rejtekéből. Nyáron mindig fagyival a kezünkben ültünk le erre a padra, és néztük a gyerekeket, akik a vízsugár alatt kacarászva szaladgáltak. Mindig mosolyogtunk rajtuk, kinéztünk egyet közülük, akit hazavinnénk, és akivel mi is járhatnánk ide ordibálni, hogy gyeremár, gyeremár kisfiam, az meg persze nem akar elindulni, mert a vízsugár érdekes, pocsolni meg jó. Tökéletesen megértem.

Most se vízsugár, se cuki kisgyerek, se te, se nyár, se fagyi. A nap már süt, közeleg a tavasz. A szívemben még mindig tél van, de már mindenképp javuló tendenciát mutatok: az istennek se tudnám megmondani, mikor voltam itt utoljára veled, és hogy mit csináltunk. Már arra sem emlékszem, hogy milyen a csókod, csak érzések vannak, amik kavarognak bennem. 

Nem voltam elég neked, talán sohasem, talán mindig  a hibát kerested. Néha arra gondolok, milyen is lehetett neked a rajongásom: talán élvezted, talán elviselted, ahogyan én is teszem, mikor kapom a csokrokat, meg a bonbonokat a fiúktól, vagy amikor simogatnak, vagy csókolgatnak, de belül, ott mélyen üres minden. Nem tudom, mire gondolhattál, amikor hazajöttél hozzám, vagy amikor reggel felkeltél mellőlem, és azt sem, milyen lehet neked a Hal közben járni úgy, hogy már más kezét fogod. Azt sem tudom, hogy felnézel-e reggel a hetedikre a kocsidból, mikor elindulsz az utadra, eszedbe jutok-e, mikor a kisboltba mész kifliért. Azt sem tudom, milyen lehetett neked, mikor otthagytalak az üres lakásban, sírtál-e, vagy pezsgőztél, megbántad-e, vagy örültél. 

Egy dolgot tudok csak, miközben ebből a liliomillatú szobából koptatom az ujjam: furcsa az élet, mert neked, akinek mindent odaadtam, megrágtál, s kiköptél, akár egy mócsingot. Akit meg nem várok süteménnyel, finom ebéddel, vasalt inggel, nos attól kapom meg mindazt, amit neked kellett volna adnod. De látod-látod…  Állok itt a Hal közben és rád gondolok. 

Néha remélem, egy kamu facebook-regről azért meglesel. Vagy egy másnapos vasárnap feljössz ide, hogy megtudd, boldog vagyok-e, vagy csak tetetem. Nem tudom, kinek könnyebb, neked vagy nekem. Semmit sem tudok rólad, és nem is akarok, te pedig mindent tudsz rólam, ha akarod, ha nem. 

Nem könnyű nőnek lenni. De azt hiszem, ezzel minden nő pontosan tisztában van. Helyt kell állnunk minden téren, egyszerre kell védtelennek, gyengének, és bátornak, bivalyerősnek lennünk. Befogadunk, szeretünk, várunk, függünk, áldozunk, vágyakozunk, álmodunk. Bennünk lelnek otthonra a férfiak, mi vagyunk a háttér, a menedék.

Illatozunk, finomak vagyunk, de szúrni is tudunk. Leginkább egymást. Pontosan tudjuk: mindenkinél van szebb, jobb, okosabb. Hiúk vagyunk, és néhány percre tényleg elhisszük, hogy mi vagyunk a legszebbek, legillatosabbak. Tekintettel gyilkolunk, mosollyal hódítunk, simogatással szeretünk.

Néha fájunk, mikor elhagynak. Úgy érezzük, itt a vég, de ha erősek vagyunk, hamar rájövünk, hogy ez a lehető legjobb, ami történhetett velünk. Képes vagyunk újra és újra, sok-sok csalódás, átsírt éjszaka után is feltámadni, és megmutatni: itt vagyok, jól vagyok. 

Néha hosszú az út a boldogságig, néha beérjük a kevesebbel, máskor meg az elérhetetlen után ácsingózunk. Akárhogy is legyen, jó, ha tudjuk: mi vagyunk a nap. Körülöttünk forog minden, még ha nem is látjuk. 

Ne alázkodjunk meg, ne higgyük el, hogy nekünk csak ennyi járhat. Mindannyian megérdemeljük azt, hogy valaki, valahol gyémántként gondoljon ránk.

Nőnek lenni jó. Jó nőnek meg pláne.

Azt mondják, a nagy szerelmek mindig csúnyán érnek véget. Ha ez igaz, a mi szerelmünk hatalmas volt.

Nincs is jobb önismeret egy kapcsolatnál, pláne egy együttélésnél. Olyan, addig rejtett, fekete lyukakra bukkansz a saját személyiségedben, amiknek a létezéséről eddig halvány fogalmad sem volt. Ha egy kapcsolat harmonikus, akkor ezek a tulajdonságok főként pozitívak. Ha nem az, akkor nagyon-nagyon csúnyák… Eljutsz a legmélyebb pontra, a legsötétebb helyekre, napokig csak sírsz, az érzelmi skála pedig percről-percre váltakozik. Tárolod a sérelmeket, az önbecsülésed napról-napra csökken, míg végül egy nap arra ébredsz, megfulladsz, ha nem lépsz.

“Minden jó volt így, ahogy történt.” Ezt a legnehezebb kimondani. Eszedbe jut a sok-sok könnyáztatta éjszaka, a pillanat, amikor ülsz a lépcsőházban, a költöztetők pedig pakolják ki a cuccodat a lakásból, és te pedig azon gondolkozol,hogy a fenébe jutottunk el idáig?! Haragszol a másikra, amiért nem tett boldoggá, azt mondod, nem volt társ, nem szeretett. Eléggé. 

De az igazság nagyon közhelyes: neked kell a saját magad szövetségesének lenni elsősorban. Neked kell hinni magadban, a céljaidra koncentrálni, és nem a másiktól kell elvárni, hogy majd belerepít a rózsaszín felhők közé, s holtomiglan-holtodiglan…! Mert amíg magaddal nem vagy rendben, amíg az életed tele van bizonytalansággal, és örökös változással, addig persze megnyugtató, hogy van kire támaszkodni, hogy van kinek a szuszogását hallgatni az éjszakában, de ez nem lehet always and forever. Két fél soha nem lesz egy egész.

Hét hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy egy szép reggelen úgy keljek fel, már nem haragszom. A megbocsátok túlzás, hiszen soha, semmiért nem kértél bocsánatot tőlem, és gyanítom, halvány lila sejtelmed sincs arról, micsoda romokat hagytál magad után. Nem csak nálam. De ha nem lettél volna te, nem tudnám értékelni azt, hogy milyen jó egyedül élni, hogy nem függök senkitől, hogy nem azon kattog az agyam, mit főzzek neked, mit vásároljak, mikor mossak, porszívózzak, hogy ne zavarjalak. Ha nem találkozom veled, valószínűleg nem lenne ez a blog, nem tudnám, milyen fájdalmas is tud lenni a csalódás, milyen az, amikor szeretsz valakit, de képtelen vagy együtt élni vele, és minden bizonnyal nem tudnám értékelni azt sem, mennyit is ér négy év az életemből. Ahogy a szombat estéimet sem, amikor végre nem azon kell aggódnom, mit szívsz, mennyit iszol, mennyit is költesz a közösből,és azt sem, milyen jó is úgy hazamenni, hogy nem rándul görcsbe a gyomrom, és nem úgy zárom be magam után az ajtót, hogy “pedig milyen jó is lehetne!”

Mára már reggelente nem egy meggyötört arcú, kétségekkel teli lány néz vissza a tükörből, hanem egy élettel teli, erős, magabiztos nő, és ehhez te is kellettél!

Szóval köszönöm! 

Jól emlékszem, az első szerelmemre, Bálintra, akivel egy általánosba jártunk. Ő C-s volt, én meg D-s. Imádtam a szemeit, a hangját, azt, hogy már kisiskolásként is majd’ két méteres volt, a mosolyát… Mindenét, na. Mikor máskor, mint Bálint-napon betettem egy szép szerelmes levelet a padjába. Piros betűkkel, gyöngyírással írtam bele, hogy szeretlek a legelső pillanattól fogva…

Lesben álltam a suli mosdójában, és a résnyire nyitott ajtón keresztül próbáltam a reakcióit kémlelni, mikoris megtalálta a kis ajándékomat. De Bálintnak fogalma sem volt arról, ki tehette bele a levelet a padjába, nekem meg nem volt merszem ahhoz, hogy elé álljak, és azt mondjam: én voltam, bazdmeg.

Ma már eszem ágában nem lenne ilyesmire vetemedni, helyette marad a kivárás izgalmas taktikája. Kódfejtés van, meg rejtjelezés, célzások, és agyalások, üzenőfal-nézegetés, ki lett az új ismerőse, milyen számot rakott ki, mikor volt utoljára aktív, kivel csekkolt be, és honnan, kit lájkolt, és MIÉRT? Instagram, facebook, viber, gmail, messenger, tinder és persze az őskövület telefon… (meg a blog, khm). Mindenhol aktív vagyok, várok a jelre, az üzenetre, a csörgésre, és ki tudja még mire, hogy végre az aktuális kiszemelt benyögje: te, te, csak te kellesz, szőröstül-bőröstül. Egyértelműen, kérdés, kétkedés nélkül.

Néha persze elfog a kétség: talán túlságosan is sok időt fecsérlek a fejtegetésekre, talán már a legegyértelműbb jelet sem venném észre, talán ki kellene vágni a fát, hogy lássam az erdőt. 

S mire ezeket a sorokat bepötyögtem, meg is jött a válasz.

 Kezdésnek tényleg nem rossz.

Kevés olyan kellemetlen pillanat van, mint mikor rájössz, hogy ami neked csak szimpla tali, az a másiknak a nagy betűs RANDI.

Virág, (atyaég, emlékezett, melyik a kedvencem, még a színét is eltalálta!), bonbon, minden jól kiválogatva. Így vár rám, a nőre. A nőre, aki negyed órája még a sült krumplit tolta be két kézzel a pofijába, hogy éhen ne haljon; a nőre, akiben egy pillanatig sem fordult meg, hogy itt bizony bármi komolykodás lesz; a nőre, aki magassarkú nélkül is magasabb tőle.

De nincs mit tenni, leesett, hangosan kopogva ugyan, de megtörtént, a másiknak ez több, mint neked, ő itt el akar kápráztatni, rendbe akar hozni, te meg csak nézel ki a fejedből, hogy is történhetett meg ez. Na meg hogy milyen jelet adtál…

Szerencsére van annyi eszed, hogy mentsd, ami menthető, elütöd néhány poénnal a rózsát, meg a szívecskés Milkát, leforrázod a nyelved a forró csokival, nevetsz, hogy amúgy sincs esély csókra senkivel (haha), és megpróbálsz a nemlétező szerelmi életedről igencsak kussolni.

Persze el lehetne filozofálni azon a mocskos szálon, miért is van az, hogy aki neked kell, annak te nem vagy elég, akinek meg te kellesz, az meg neked nem elég… De a remény még él, hátha akad olyan, akivel találkoztok középtájt…

Aztán hazamész, a rózsát be se dugod a vízbe, mondván, minek, úgyis elszárad, úgyis meghal, a bonbont befalod a Bridget Jones alatt (Marc Darcy, gyere már!!!), majd amikor feleszmélsz a telefonod pittyegésére, miszerint valaki ismerősnek jelölt, igyekszel nem röhögni telecsokis fogakkal azon, hogy a srác exbarátnője az….

                          Én megtehetném és mégsem teszem,
                          csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
                          játszom magammal, ennyi az egész,
                          siratni való inkább, mint merész.

                          Bár néha félek, hátha eltemet
                          a torkomig felömlő élvezet,
                          mi most csak fölkérődző förtelem,
                          mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

                          A házatok egy alvó éjszakán,
                          mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
                          hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
                          kiket szerettél! Együtt vesszetek.

                          Előbb örökre megnézném szobád,
                          elüldögélnék benn egy délutánt,
                          agyamba venném, ágyad merre van,
                          a képeket a fal mintáival,

                          a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
                          hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
                          a tűzvész honnan támad és hova
                          szorít be majd a lázadó szoba?

                          Mert égni fogsz. Alant az udvaron
                          a tátott szájjal síró fájdalom
                          megnyílik érted, nyeldeklő torok.
                          Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

                          A túlsó járdán állok és falom:
                          gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
                          gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
                          vérző gubanc a szűk tető alatt!

                          Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
                          most végig ömlik rajtad, mint a genny,
                          sötét leszel, behorpadt néma seb,
                          akár az éj, s az arcom odalent.

                          Így kellene. De nem lesz semmi sem.
                          A poklokban is meglazult hitem.
                          Vigasztalást a játék sem szerez,
                          az éjszakának legmélyebbje ez.

                          Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
                          Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
                          Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
                          s ha értenéd is átkaim, – ne félj.

A pillanat. Amikor ülsz a mekiben, szürcsölöd az epres shake-t, és előtted ül az, akit néhány pillanatra teljesen másnak hittél, mint amilyen. Fél szemmel nézed csak persze, nehogy dilisnek higgyen, a másik szemed a szívószálon. Szóval ül veled szemben, és figyeled a reakcióit, a mozdulatait, a mimikáit, és mást sem érzel ott, legbelül, csak hatalmas csalódást. Csalódtál, csalódtál- de miben? Mert nem olyan a másik, mint amilyennek megálmodtad? Mert ő is ember, ő is tele van hibákkal, tökéletlenségekkel?

A választ nem tudhatod. Ahogy azt sem, hol van a hiba forrása, gondolatban magad előtt látod a gimiben tanult kommunikációs ábrát, dekódolás, csatorna, valahol itt lehet a gond, de közben fogalmad sincs, hogyan javítsd ki.

Szürcsölöd hát tovább a shake-t. Nem esik túl jól, de valamit csinálni kell, már azt sem tudod, hogy mit mondj, pedig általában be nem áll a szád, nem tudsz mit kérdezni, mert már más sincs benned, mint hogy nem ő, nem ő. Az agyad csak ezt tudja ordítani.

Talán tehetnél úgy, néhány pillanatra, hogy mégis, megjátszhatnád magad pár éjszakára, de minek? Magadat úgysem tudod becsapni.

Elbúcsúzol hát, rá se nézel, ő persze nem tudja, hogy mi a gond, és te sem tudod még magadnak se megfogalmazni, a gyomrodban érzed a hányingert, de azt hiszed, csak a csalódás okozta feszkó ez. Befekszel hát a kádba, öntöd magadra a hideg vizet, hogy lezsibbassza a tested, aztán az agyad, de ez sem sikerül.

Felülsz, hogy a csapot langyosra állítsd, de egy óvatlan pillanatban utat tör magának az epres shake, beteríti a kádat. Közben ara gondolsz, mennyire groteszk is a helyzet, meg a látvány: egy idegen városban, egy idegen kádban fekszel, és rózsaszínűt hánysz, és már nem tudsz mást csinálni, csak nevetni. Szívből, könnyesen, egy jó ízűt. Epreset. Azt hiszem.

Jó dolog a tinder. Jobbra húzom, meghúzhat, balra húzom, elhúzhat.

Állítólag a nőknek csupán 2 mp-re van szükségük ahhoz, hogy eldönthessék, az adott hím alá feküdnének-e, vagy sem. Persze arról nem szól a fáma, hogy ez a 2 mp-es dolog a digitális fotókra is igaz-e, vagy csak az élő találkozás varázsára..

1. számú kiválasztott

3 km-re van tőlem, én pedig unatkozom, a rájzlingsztártól hányok, ígyhát ráírok. Helyesebben: válaszolok, hiszen én úrilány vagyok, és nem én kezdeményezem (annyira még nem vagyok készen). Srác cuki a fotókon, 30 éves, van munkája, diplomája. Üzi üzit követ, megkérdezi mióta nincs pasim, én visszakérdezem, és aztán benyögi, hogy 2 éve, pedig nem érti, hiszen van munkája, jó fizuja, egzisztenciája, normális stb. Az én kicsi szívem megesik rajta, gondoltam, egy mekis kajára meghívhat, aztán meglátjuk.

Az ötlettől teljesen feldobódott, ami már fura is lehetett volna, de gondoltam, biztos régen randizott már (jó nővel), egyemaszívét. Mikor megkérdezte, hogy miben fogok menni, már gyanút foghattam volna (jajdenaivvagyok), de nem, még itt sem. Megbeszélt ponton találkozunk, kéznyújtás, és itt volt a pillanat, amikor rájöttem, hogy sohasohasohasohasoha nem feküdnék le vele, ugyanis pont annyi erő volt benne, mintha egy halottal próbálkoztam volna. Fúj, undorító. 2 mp letelt, a vészjelzők bevillantak, én pedig már tudtam, nagy hiba volt a dolog, de csórikám még csak most lelkeesült be igazán, “sokkal szebb vagy élőben, mint a képeken“. 

Sebaj, menjünk az autós mekibe, ott kevesebben vannak, útközben gondoltam, érdeklődést színlelek, megkérdeztem hát, miért jött haza, miután elvégezte a pesti főiskolát. Csávóka nem kertel, kissé tirpák nyelvjárásban, de annál őszintébben benyögi, hogy “hát volt egy kis kaszinózás 3 hónapig, haza KELLETT jönnöm, mert már nagyon rákattantam”. Csodás. De a tekintetemből sajna nem tud olvasni, tovább meséli a kis sztorit, ügyvéd, alvilág, meg a mutter, akihez majd 30 évesen hazaköltözött, mert csak így tudott lejönni a témáról. De nyugodjak meg, már eszébe se jut egy jó ideje…

Amíg a kajára vártunk, legalább kussolt, én beültem egy csendes sarokba, és próbáltam megtervezni, melyik barátnőmnek írjak smst, hogy hívjon fel valami übergagyi dumával. Míg pötyögtem, addig ő tovább mesélt cseppet sem unalmas kis életéről: mutter pasija, aki elhagyta, kutya, aki miatt nem lehet bezárni az ajtókat a lakásban (ergó pontosan hallod, ahogy anyád szuszog, az öcséd horkol, és pontosan hallják ők is, ahogy recsizel), apa, aki kiforgatta őket a vagyonból, jaigen, most albérletben élnek, céges kocsi van, de egzisztencia megvan. Anyuka 2x volt öngyilkos, de ő megmentette, hát ez van, kéne neki egy hapsi, de nagyon.

Valahol itt küldhettem el az smst, és mikor arról kezdett el mesélni, hogy mikor fog bemutatni az anyjának, szerencsére, barátnőm kimentett a szituból.

Tanulság: hagyjuk… 🙂 Pedig milyen jó kis Tinderella-mese lehetett volna…! 🙂 🙂