Jó dolog a tinder. Jobbra húzom, meghúzhat, balra húzom, elhúzhat.
Állítólag a nőknek csupán 2 mp-re van szükségük ahhoz, hogy eldönthessék, az adott hím alá feküdnének-e, vagy sem. Persze arról nem szól a fáma, hogy ez a 2 mp-es dolog a digitális fotókra is igaz-e, vagy csak az élő találkozás varázsára..
1. számú kiválasztott
3 km-re van tőlem, én pedig unatkozom, a rájzlingsztártól hányok, ígyhát ráírok. Helyesebben: válaszolok, hiszen én úrilány vagyok, és nem én kezdeményezem (annyira még nem vagyok készen). Srác cuki a fotókon, 30 éves, van munkája, diplomája. Üzi üzit követ, megkérdezi mióta nincs pasim, én visszakérdezem, és aztán benyögi, hogy 2 éve, pedig nem érti, hiszen van munkája, jó fizuja, egzisztenciája, normális stb. Az én kicsi szívem megesik rajta, gondoltam, egy mekis kajára meghívhat, aztán meglátjuk.
Az ötlettől teljesen feldobódott, ami már fura is lehetett volna, de gondoltam, biztos régen randizott már (jó nővel), egyemaszívét. Mikor megkérdezte, hogy miben fogok menni, már gyanút foghattam volna (jajdenaivvagyok), de nem, még itt sem. Megbeszélt ponton találkozunk, kéznyújtás, és itt volt a pillanat, amikor rájöttem, hogy sohasohasohasohasoha nem feküdnék le vele, ugyanis pont annyi erő volt benne, mintha egy halottal próbálkoztam volna. Fúj, undorító. 2 mp letelt, a vészjelzők bevillantak, én pedig már tudtam, nagy hiba volt a dolog, de csórikám még csak most lelkeesült be igazán, “sokkal szebb vagy élőben, mint a képeken“.
Sebaj, menjünk az autós mekibe, ott kevesebben vannak, útközben gondoltam, érdeklődést színlelek, megkérdeztem hát, miért jött haza, miután elvégezte a pesti főiskolát. Csávóka nem kertel, kissé tirpák nyelvjárásban, de annál őszintébben benyögi, hogy “hát volt egy kis kaszinózás 3 hónapig, haza KELLETT jönnöm, mert már nagyon rákattantam”. Csodás. De a tekintetemből sajna nem tud olvasni, tovább meséli a kis sztorit, ügyvéd, alvilág, meg a mutter, akihez majd 30 évesen hazaköltözött, mert csak így tudott lejönni a témáról. De nyugodjak meg, már eszébe se jut egy jó ideje…
Amíg a kajára vártunk, legalább kussolt, én beültem egy csendes sarokba, és próbáltam megtervezni, melyik barátnőmnek írjak smst, hogy hívjon fel valami übergagyi dumával. Míg pötyögtem, addig ő tovább mesélt cseppet sem unalmas kis életéről: mutter pasija, aki elhagyta, kutya, aki miatt nem lehet bezárni az ajtókat a lakásban (ergó pontosan hallod, ahogy anyád szuszog, az öcséd horkol, és pontosan hallják ők is, ahogy recsizel), apa, aki kiforgatta őket a vagyonból, jaigen, most albérletben élnek, céges kocsi van, de egzisztencia megvan. Anyuka 2x volt öngyilkos, de ő megmentette, hát ez van, kéne neki egy hapsi, de nagyon.
Valahol itt küldhettem el az smst, és mikor arról kezdett el mesélni, hogy mikor fog bemutatni az anyjának, szerencsére, barátnőm kimentett a szituból.
Tanulság: hagyjuk… 🙂 Pedig milyen jó kis Tinderella-mese lehetett volna…! 🙂 🙂
