Felejteni kell..

Már nem bírok harcolni tovább. Kifogytam, nincs erőm, nincs energiám.

Éveken át lyukas zsákba töltögettem minden energiám, minden szeretetem, minden odaadásomat. A folt a zsákon néha tágult, néha összeszűkült; végtére is teljesen mindegy már. Természetéből adódóan folyton kiürült, hiszen a lyukas zsákok márcsak ilyenek.

Tudtam, végig éreztem, hogy nekem ennél jobb, szebb, több is járhat, tisztában voltam azzal, hogy nekem egy  kisujjnyi nem elég belőle, nekem minden kell. A lénye, a lelke, a mindene.

Folyton nyugtattam magam az első pillanattól kezdve, hogy lesz még jobb. De valójában semmi nem lett jobb, csak rosszabb. Ha valami már az elején nyögvenyelősen megy, akkor hagyni kell. De tényleg.

Ha valaki menni akar, ki kell nyitni neki az ajtót. Csak rajta. Lehet, hogy egy kicsit belehalok, de jobb minél hamarabb picit meghalni, mint később sokkal jobban. Ha valaki nem eléggé szeret, nem úgy szeret, akkor nem kell várni. Mert az évek múlásával már minden rutinossá válik, és nem történnek már csodák.

Jobb ez így. Nem vagyok boldog, nem érzek megkönnyebbülést, vagy bármi olyan dolgot, amit kellene. Egyszerűen csak fáj, fáj, hogy hiába volt minden. De legalább megpróbáltam… Mégha túl hosszú ideig is tartott a hinni akarásom…

Legbelül érzem, ettől már csak jobb jöhet. Hogy a rossz után tényleg jön valami jobb, szebb, nemesebb, igazabb.