Bejött egy méhecske a nyitott ablakon. Szegény, nagyon zümmög, próbál kijutni a másik ablakon, ami persze zárva. Talán segíthetnék rajta, de nem teszem, pár centire van már csak a megoldástól. Figyelem, s ahogy ezt teszem, arra gondolok, én is ilyen voltam, mint ez a méhecske. Néha betévedtem valakihez, azt hittem, jó lesz, egy ideig maradtam is, de folyton falakba, akadályba botlottam. Néha éveken át…
Azt hittem, ha küzdök, elnyerem a jutalmam -akár a mesében-, képtelen voltam az elengedésre, tovább lépésre, arra, hogy emelt fővel távozzak. Inkább hagytam, hogy darabjaimra essek, hogy egy kicsit meghaljak… De a végén mindig megtaláltam a kiutat.
A méhecske is rájött a titokra, én pedig élvezem a zeneiskolából átszűrődő fuvolát, a gyerekek visítozását, a kislányom rugdalását a pocakomban. 🙂
Igen. Néha megesik, hogy az első megérzésünk cserben hagy, és azzal kötjük össze az életünket, akivel nem gondoltuk volna, hogy komoly lesz. És csak utólag esik le, hogy amikor már feladtuk a küzdést a sors ellen, akkor indul meg lavina-szerűen minden. Minden, amiről eddig csak álmodoztunk, mára valósággá lett…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: