Hazafelé a taxi visszapillantójából kémleltem az utat. Egy teremtett lélek sem volt már az utcákon, mindenki az igazak álmát aludta. A lámpák gyéren világítottak, hajnal volt már, de még nem szürkült, sötét volt mindenütt. Arra gondoltam, ilyen vagyok az életben is, mint most a taxiban: csendes magányban, szótlanul kémlelem a megtett utat. Néha talán túl sokszor nézem hátra, jobb volna előre, az ismeretlen felé figyelni, de szeretek elemezni. Ahogy telnek a napok, hetek, hónapok, úgy kapnak más-más színezetet a múltban történt események, újragondoljuk, új felfedezéseket teszünk, s közben változunk. Csillapodnak az érzelmek, a sérelmek, már látjuk a hibákat, és azt is, hogyan előzhettük volna meg őket.
A taxi közben hazahozott, s nekem mosolyognom kell ezen a szavon: “haza”. Annyiszor hittem már, hogy hazataláltam, hogy végre megérkezhetek, s annyiszor estem már pofára… De mire fordult a kulcsom a zárban, jött az újabb gondolatmenet: otthont csináltam. Újra. Neked is. Ha tudnád, mennyire féltem újra belevágni ebbe, megszeretni valakit, ragaszkodni…Ha érezted volna, mennyi örömöt leltem abban, hogy az üres lakásból meleg otthont csináljak – neked, nekünk…
De te nem vetted észre. Te sem. Mindenki csak a hiányra figyel fel, a csendre, a hidegre, arra, hogy üres minden, és nincs már palacsinta illat.
Vajon mikor jössz majd rá, hogy te voltál az, aki nem adott kulcsot az otthonhoz?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: