Másfél éve nem vitt arra a lélek- vagy a lábam, ki tudja? Mikor a költöztetőkocsi ajtaja bezárult, akkor megfogadtam, nem megyek én arra, míg valaki meg nem fogja a kezem, jó erősen, és azt nem súgja: ne félj, húzzuk hát le gyorsan a ragtapaszt.
Néha persze, gondolok rá… Vajon milyenek a falak? Még mindig sárgák? Kik élhetnek benne? Újra egy pár? És vajon ők még együtt vannak? Vajon náluk is volt tányércsapkodás? Vajon te látod, kik költöztek oda? Hogyne látnád, hiszen velük szembe laksz…
Néha jó lenne visszakapni a kulcsot. Csak pár percre. Felmenni a lifttel, azt hiszem, a 7.-re, de már nem rémlik, mi volt a kód, vagy hogy hanyas az ajtó. Megérinteném a falakat, megmosolyognám a foltokat, hiszen mindegyik egy-egy emlék. Vajon átfestették már? A bolognai után apró piros pöttyök voltak a konyhán, a körömlakkom piros csigavonalat húzott maga után a hálóban, a nappaliban feketét a széktámla. Talán előtörne egy-egy könnycsepp az erkélyen, mikor visszagondolnék arra, mennyit sírtam ott, cigivel a kezembe, hány éjszakán át néztem a szemben lévő házat, miközben te az igazak álmát aludtad.
Így van jól.
A lakás csak a fejemben elhagyott, lerombolt, besózott, felégetett. A te fejedben egész más kép élhet.
És ez is így van jól.
Én pedig már csak azért imádkozom, többé ne legyen az életembe soha, egyetlen ilyen elhagyott lakás.
