Néha olyan jó lenne, ha a gondolatok, amik bennem vannak, szavakká válhatnának.
Jó lenne, ha tudnék kétségek nélkül ölelni.
Jó lenne nem rettegni, hogy a holnap mit hoz, vagy hogy lesz-e veled holnap.
Jó lenne nem félni, mikor épp nem adsz magadról életjelet.
Jó lenne tudni, hogy te is érzed-e, benned is megvan-e az, ami bennem.
Jó lenne esküdözni, belakatozni az ígéretet – akár a tinik.
Jó lenne, ha mernék hinni, bízni benned.
Jó lenne, ha egy fáradt nap után tartanád bennem a lelket.
Jó lenne, jó lenne… Nevetéstől sírni, szerelmes szavakat sugdolózni, becézni, rossz álom után hozzád bújni, szerelmeskedni, nem gondolni arra, ki hallja, s azt sem, hogy hány óra, elutazni csak úgy, a semmibe, telefont kikapcsolni, esőben bőrig ázni, hóban dideregni, tervezgetni, csókolgatni, idegesítően ömlengeni, szivárványt hányni.
Jó lenne úgy feküdni – melletted -, hogy nincs bennem hiány, félelem, elfojtott fájdalom, kétség, néma harag… Nézni a hátad, hallani, ahogy ütemesen veszed a levegőt, ahogy horkolsz, érezni, ahogy az álom és az ébrenlét határán baktatsz, s beleharapni a nyakadba – aztán nevetve csak annyit kérdezni, hogy “mi van”?
