“Mondj valamit, amibe belekapaszkodhatok, és sosem engedem el!”
Lássuk csak: hogy szeretsz. hogy értékes vagyok. hogy többet érek eddig, mint bárki. hogy jó vagyok. jó velem. hogy remegsz minden porcikámért. hogy imádod a hajam. az illatom. a szemem. a szám. mindenem, na. hogy nem akarsz egy percig sem nélkülem lenni. hogy nem vagyok senkivel pótolható. hogy jó volt velem. és nem akarsz elfelejteni. hogy nem akarod, hogy a múltad legyek.
“Engedd el!”
Megtettem.
ha valamit, akkor azt már megtanultam az utóbbi egy évemből, ha meg kell értetnem valakivel azt, hogy “hahó, én jó voltam”, ott már tényleg nagy gondok vannak. És nem, nem velem. Mindenki úton van, de az útnak sajnos csak különböző szakaszaiban találkozunk, kevés az olyan, aki végig is kísér minket. Volt, mikor azt éreztem, minden út hozzám vezet, hogy ennek így kellett lennie, elrendeltetett a találkozásunk, és minden más is. Nem hiszek már a küszködésben, a néma várakozásban, a reményben, miszerint majd egyszer, újra, együtt, ahogy abban sem, hogy valaki rá fog ébredni, ki volt ott mellette, s ki nem.
Elengedtem a fájdalmakat. Helyesebben: gyakorlom. Folyamatosan, napról-napra küszködök mindezzel, örök lecke ez. Előre nézni. Szemeket nem le a földre, még akkor sem, ha nagy a bánat.
Nem kell már semmit sem mondanod. Épp elég, ha te nem engedsz el…
