Van egy dobozom, tele mindenféle kacattal. Az egyik exem azt írta rá csupa kedvességből, hogy EXEK, így nagybetűvel. Szegény. Nem tudta még, hogy ő is az lett- a különbség csupán annyi, hogy kettőnk kapcsolatának összes emlékét egy külön kis dobozkába tettem el neki, költözésem napján. Hiába no, a női bosszú…
Most itt van ez a nagy doboz, benne sok-sok apró kis valamivel, ami másnak semmit sem jelent: törött karkötő, mozijegy, egy kukából előhalászott, összegyűrt cetli, melyen csak annyi áll, hogy Jó reggelt! – de nekem ezek a kacatok többet jelentenek mindennél. Mindegyikről egy-egy emlék jut eszembe. Ma már persze bánom, hogy akitől a legtöbb emlékem van, arról nincs semmim, ami kézzelfogható. Néha attól félek, álmodtam csupán a négy évet, a képeslapokat, a szeretlekeket, a képeket, az apró kis cetliket – mert már semmim sem maradt.
Ebben a dobozkában ott van az első közös képünk- a szalagavatómon készült, amire meg se hívtalak, de te ott voltál. Akartál. Aztán az emlék a 18. születésnapomról, erre sem hívtalak, de te sunyiba eljöttél, hogy hazavihess engem, meg a barátnőimet – épp tegnap jutottál eszembe, mikor elsétáltam a parkoló mellett… Néha visszamennék az időbe, olyan jó volt még szerelmi sebektől mentesen, fiatalon, naivan hinni azt, hogy én majd másképp csinálom, én majd megmutatom, nekem összejön!
Ülök a monitor előtt, kezemben a tablóképeddel, és gondolkodom. Lájkoljam, vagy ne lájkoljam? Pocakos kép van előttem, a nő vigyorog, sugárzik, kisimult… Kezével simogatja a hasát, és te, te, aki hét éve engem simogattál még, most a fényképező mögött állsz.
Néha úgy érzem, egy örök körforgás közepén állok, körülöttem rohan az élet, volt szerelmeim házasodnak, gyereket csinálnak, én meg csak bámulok magam elé – hátamon egy hatalmas hátizsák- tele a múlt kacataival- , nehéz, nem esik jól cipelni, de nem merem letenni. Jó érzés emlékezni – emlékezni, hogy mennyire, mennyien szerettek.
