megálmodtalak

Végtelen álom- végtelen szerelem a szerelemmel

Ismerkedünk. Kezdetben én mesélek, te meg figyelsz. Tetszik, hogy hallgatsz. Hogy minden porcikáddal vizslatsz. De fogalmad sincs arról, hogy én közben minden érzékszervemmel rád tapadok. 

Persze, még így sem ismerlek meg. Ahogy te sem engem. Kevés ehhez az idő, a tér, a lehetőség. Ha egy hónapig bezárva élnénk 30 nm-en, akkor más lenne a helyzet. 

Felruházlak mindenféle szépséggel. Mint a csupasz fenyőfára Szentestén, úgy aggatom rád a díszeket. Egyenként, s minden dísz felrakása után figyellek. Néma gyönyör. Aztán bekapcsolom a világítást, és csak ámulok. Rögtön beléd szeretek. Mert kellemes, meleg, otthonos vagy, fényt viszel a szürke napjaimba. 

Elképzellek, milyen lehet veled egy vasárnap reggel, egy téli este, egy viharos éjjel. Milyen, ha veszekszünk, milyen, ha együtt élünk, ha család leszünk. Jaj, de szép minden! Te higgadt, nyugodt vagy, akire mindig lehet számítani, biztonságot adsz, Nőként tekintesz rám, nekem meg te vagy a Férfi, akivel végre minden működik, aki nem húz mélyre, aki mellett nem roppanok össze, aki felépít, és nem le. 

Nagyon szeretlek már.

Aztán telik az idő. Egyenként hullanak le az apró gömbök a fáról, nagyot koppanva. A végére már világítás sincs. Meg tűlevél sem. Csak egy kiszáradt kóró, ami már elcsúfítja a szobát. De eddig persze hosszú az út. Még ott van a remény, a hit, az “enneknemígykelltörténnie”, “megpróbálomhabeleisdöglök”, “nemnemnemnemnemlehetígyvége”, talán-bárcsak-hátha-mégis.

Néha persze nincs idő megvárni a díszek koppanását. Néha csak egy-két gömb esik le, de még a fényfűzér bevilágítja a szobád. Mégis véget ér. Te még hiszel abban, hogy ő nem olyan, hogy csak ideges, hogy csak sok a munka, meg a stressz, de majd mellettem, velem, általam, nekem… El kell menni a végéig. Ki kell égnie a legutolsó égőnek is, le kell hullnia a legutolsó tűlevélnek is, hogy ki tudd mondani: “általam vagy, mert meg én láttak…” (álmodtalak?)