Nézz előre

Lelkem valahol a világűrben kóborol. Néha-néha még visszajár, ezt legtöbbször onnan veszem észre, ha megérint valami, valaki.  Vagy éppen olyan pofont suhint rám, hogy menten összef.som magam.

Azt hiszed, hogy ismersz, mint a rossz pénzt, hogy mindent tudsz rólam, mert ugye az életem egy nyitott könyv (vagy blog), hogy az arcomra mindig kiül minden érzésem, hogy egyszerű vagyok, mint az egyszeregy. De segítek: nem így van.

Lassan egy éve lesz, hogy rá kellett döbbennem egy tucatnyi zsákkal teli szobában, amint épp a költöztetőfiúkra vártam, hogy lehet akárhány barátunk, szerelmünk, akármilyen családunk, bizonyos pillanatokat, helyzeteket nem értenek meg. Vagy mert nem élték még át, vagy – s ezt tartom a legvalószínűbbnek-, ha mesélsz valakinek valamiről -lehet az életed nagy tragédiája, vagy épp csak egy vicces sztori a közértből- jó, ha a 10%-át felfogja, megérti mondandódnak. Zokoghatsz, üvölthetsz a fájdalomtól, tetetheted magad erősnek, miközben a hangod el-elcsuklik, felesleges erőlködnöd azon, hogy a másik átérzi a helyzeted, a gondolatod, megérti a szándékod.

Beletörődtem ebbe is, ahogyan abba is, hogy a legnagyobb szerelem is egyszer elmúlik, s nem marad más utána, mint “megszűnt facebook-használó”, “rossz számot hívott”, “rossz lakásba csengetett fel”, néma közöny, ha összefutottok az utcán. Aki pár éve még a könnyeidet törölgette, s azt ígérte, sose hagy el, s mindig hinni fog benned, mára már másban bízik, másban hisz, s másnak meséli el legféltettebb titkaid, mondván, ezért nem működött a dolog.

Lesznek pillanatok, mikor azt hiszed, a lelked visszatért, mikor megölelsz valakit, aki felfedte előtted a szívét, lesz perc, mikor unszolás nélkül bújsz oda a másikhoz, vagy úgy simogatod álomba, hogy közben teljesen elfedkezel a zsibbadt kezedről, de a varázs gyorsan elillan mindig. Marad a csendes magány, a néma hallgatás, a sok emlék, a remény, vagy épp a mondat: “mindenben alábbhagyott a hitem”.

Elengedtem mindent. Ez zakatol a fejemben most, miközben egy motoron ülök, s a főúton száguldunk. Senki nincs a közelünkben sem, ami nem is csoda, hisz hajnal van. Neked az jár a fejedben, hogy micsoda vagány, bátor nőt fogtál ki, s hátra-hátrapillantasz, hogy minden rendben van-e. Mosolygok. Kanyarnál már nem annyira, a kardigánom fújja a szél, ahogyan a hajam végét is fel-felkapja, tisztában vagyok azzal, hogy veszélyes vizeken járok, hogy bármikor jöhet egy barom, aki nem figyel, vagy épp benyomott, hogy itt és most meghalhatok, de nem érdekel. Másra se vágyom, csakhogy ne aludjanak ki a fények, hogy ne keljen fel a nap, hogy ne érjen véget az út, hogy mindig érezhessem ezt a félelemmel vegyített bizsergést, hogy rábízhassam magam valakire, akinek a derekát fogom, jó szorosan, s mosolyogva kacsintsak egyet a bukósisak mögül: minden jól van (de nézz előre, mert kinyírlak).