Mert mi is a szerelem? Az, amikor odaadod magad egy másik embernek. Tessék itt vagyok, ilyen vagyok -mondod-, repíts a boldogság habos felhőjére, vagy belezz ki, szép lassan, komótosan- döntsd el te. A tiéd vagyok.
De mi van akkor, ha nem akarod, nem mered már odaadni magad a másiknak? Mi van, ha csak egy részed -mondjuk a tested minden porcikáját- megkaphatja, de a lelked…. a lelked az megfoghatatlan. Már megvolt a kibelezés. Persze nem teljesen, mert nem döglöttél bele, az utolsó csepp erőddel még el tudtál menekülni. Hosszú hónapok munkájával (khm, a blog, ugye…) sikerült összevarrnod magad. Az öltések nem látszanak egy külső szemlélő számára, jó munkát végeztél. Persze azért néha-néha, egy óvatlan pillanatban, újra belédnyilal a fájdalom. De már okos vagy, nem mutatod ki, és pontosan tudod, hogy elmúlik. Nem csak ez, minden szarság.
Mosolyogsz kegyesen, csókolsz hevesen, simogatsz sejtelmesen, vizslatsz rejtelmesen. “A szívem egy bezárt vár, senki nem jut be már.”
Ha meg mégis akad erre egy merész, bátor vállalkozó, gyorsan elkergeted. Egy-két kiborulás bőven elég ahhoz, hogy azt higgye, nem vagy normális.
Pedig az vagy. Hogyne lennél az. Csak óvatos lettél. És nyuszi. Még egy kibelezést már nem bírsz ki.
Talán akad majd valaki, aki nem menekül el a vihar elől, aki akkor is ott marad veled, mikor minden porcikád remeg a fájdalomtól. Talán lesz majd valaki, aki a könnyek mögé tud látni, de ehhez nem kell más, csak türelem. És hogy fogja a kezed. Akkor is, amikor te már menekülnél. Csak fogja a kezed. Jó erősen, és sose engedje el.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: