Végtelen álom

Végtelen álom- végtelen szerelem a szerelemmel

Ismerkedünk. Kezdetben én mesélek, te meg figyelsz. Tetszik, hogy hallgatsz. Hogy minden porcikáddal vizslatsz. De fogalmad sincs arról, hogy én közben minden érzékszervemmel rád tapadok. 

Persze, még így sem ismerlek meg. Ahogy te sem engem. Kevés ehhez az idő, a tér, a lehetőség. Ha egy hónapig bezárva élnénk 30 nm-en, akkor más lenne a helyzet. 

Felruházlak mindenféle szépséggel. Mint a csupasz fenyőfára Szentestén, úgy aggatom rád a díszeket. Egyenként, s minden dísz felrakása után figyellek. Néma gyönyör. Aztán bekapcsolom a világítást, és csak ámulok. Rögtön beléd szeretek. Mert kellemes, meleg, otthonos vagy, fényt viszel a szürke napjaimba. 

Elképzellek, milyen lehet veled egy vasárnap reggel, egy téli este, egy viharos éjjel. Milyen, ha veszekszünk, milyen, ha együtt élünk, ha család leszünk. Jaj, de szép minden! Te higgadt, nyugodt vagy, akire mindig lehet számítani, biztonságot adsz, Nőként tekintesz rám, nekem meg te vagy a Férfi, akivel végre minden működik, aki nem húz mélyre, aki mellett nem roppanok össze, aki felépít, és nem le. 

Nagyon szeretlek már.

Aztán telik az idő. Egyenként hullanak le az apró gömbök a fáról, nagyot koppanva. A végére már világítás sincs. Meg tűlevél sem. Csak egy kiszáradt kóró, ami már elcsúfítja a szobát. De eddig persze hosszú az út. Még ott van a remény, a hit, az “enneknemígykelltörténnie”, “megpróbálomhabeleisdöglök”, “nemnemnemnemnemlehetígyvége”, talán-bárcsak-hátha-mégis.

Néha persze nincs idő megvárni a díszek koppanását. Néha csak egy-két gömb esik le, de még a fényfűzér bevilágítja a szobád. Mégis véget ér. Te még hiszel abban, hogy ő nem olyan, hogy csak ideges, hogy csak sok a munka, meg a stressz, de majd mellettem, velem, általam, nekem… El kell menni a végéig. Ki kell égnie a legutolsó égőnek is, le kell hullnia a legutolsó tűlevélnek is, hogy ki tudd mondani: “általam vagy, mert meg én láttak…” (álmodtalak?)

Lelkem valahol a világűrben kóborol. Néha-néha még visszajár, ezt legtöbbször onnan veszem észre, ha megérint valami, valaki.  Vagy éppen olyan pofont suhint rám, hogy menten összef.som magam.

Azt hiszed, hogy ismersz, mint a rossz pénzt, hogy mindent tudsz rólam, mert ugye az életem egy nyitott könyv (vagy blog), hogy az arcomra mindig kiül minden érzésem, hogy egyszerű vagyok, mint az egyszeregy. De segítek: nem így van.

Lassan egy éve lesz, hogy rá kellett döbbennem egy tucatnyi zsákkal teli szobában, amint épp a költöztetőfiúkra vártam, hogy lehet akárhány barátunk, szerelmünk, akármilyen családunk, bizonyos pillanatokat, helyzeteket nem értenek meg. Vagy mert nem élték még át, vagy – s ezt tartom a legvalószínűbbnek-, ha mesélsz valakinek valamiről -lehet az életed nagy tragédiája, vagy épp csak egy vicces sztori a közértből- jó, ha a 10%-át felfogja, megérti mondandódnak. Zokoghatsz, üvölthetsz a fájdalomtól, tetetheted magad erősnek, miközben a hangod el-elcsuklik, felesleges erőlködnöd azon, hogy a másik átérzi a helyzeted, a gondolatod, megérti a szándékod.

Beletörődtem ebbe is, ahogyan abba is, hogy a legnagyobb szerelem is egyszer elmúlik, s nem marad más utána, mint “megszűnt facebook-használó”, “rossz számot hívott”, “rossz lakásba csengetett fel”, néma közöny, ha összefutottok az utcán. Aki pár éve még a könnyeidet törölgette, s azt ígérte, sose hagy el, s mindig hinni fog benned, mára már másban bízik, másban hisz, s másnak meséli el legféltettebb titkaid, mondván, ezért nem működött a dolog.

Lesznek pillanatok, mikor azt hiszed, a lelked visszatért, mikor megölelsz valakit, aki felfedte előtted a szívét, lesz perc, mikor unszolás nélkül bújsz oda a másikhoz, vagy úgy simogatod álomba, hogy közben teljesen elfedkezel a zsibbadt kezedről, de a varázs gyorsan elillan mindig. Marad a csendes magány, a néma hallgatás, a sok emlék, a remény, vagy épp a mondat: “mindenben alábbhagyott a hitem”.

Elengedtem mindent. Ez zakatol a fejemben most, miközben egy motoron ülök, s a főúton száguldunk. Senki nincs a közelünkben sem, ami nem is csoda, hisz hajnal van. Neked az jár a fejedben, hogy micsoda vagány, bátor nőt fogtál ki, s hátra-hátrapillantasz, hogy minden rendben van-e. Mosolygok. Kanyarnál már nem annyira, a kardigánom fújja a szél, ahogyan a hajam végét is fel-felkapja, tisztában vagyok azzal, hogy veszélyes vizeken járok, hogy bármikor jöhet egy barom, aki nem figyel, vagy épp benyomott, hogy itt és most meghalhatok, de nem érdekel. Másra se vágyom, csakhogy ne aludjanak ki a fények, hogy ne keljen fel a nap, hogy ne érjen véget az út, hogy mindig érezhessem ezt a félelemmel vegyített bizsergést, hogy rábízhassam magam valakire, akinek a derekát fogom, jó szorosan, s mosolyogva kacsintsak egyet a bukósisak mögül: minden jól van (de nézz előre, mert kinyírlak).

Mert mi is a szerelem? Az, amikor odaadod magad egy másik embernek.  Tessék itt vagyok, ilyen vagyok -mondod-, repíts a boldogság habos felhőjére, vagy belezz ki, szép lassan, komótosan- döntsd el te. A tiéd vagyok.

De mi van akkor, ha nem akarod, nem mered már odaadni magad a másiknak? Mi van, ha csak egy részed -mondjuk a tested minden porcikáját- megkaphatja, de a lelked…. a lelked az megfoghatatlan. Már megvolt a kibelezés. Persze nem teljesen, mert nem döglöttél bele, az utolsó csepp erőddel még el tudtál menekülni. Hosszú hónapok munkájával (khm, a blog, ugye…)  sikerült összevarrnod magad. Az öltések nem látszanak egy külső szemlélő számára, jó munkát végeztél. Persze azért néha-néha, egy óvatlan pillanatban, újra belédnyilal a fájdalom. De már okos vagy, nem mutatod ki, és pontosan tudod, hogy elmúlik. Nem csak ez, minden szarság.

Mosolyogsz kegyesen, csókolsz hevesen, simogatsz sejtelmesen, vizslatsz rejtelmesen. “A szívem egy bezárt vár, senki nem jut be már.”

Ha meg mégis akad erre egy merész, bátor vállalkozó, gyorsan elkergeted. Egy-két kiborulás bőven elég ahhoz, hogy azt higgye, nem vagy normális.

Pedig az vagy. Hogyne lennél az. Csak óvatos lettél. És nyuszi. Még egy kibelezést már nem bírsz ki.

Talán akad majd valaki, aki nem menekül el a vihar elől, aki akkor is ott marad veled, mikor minden porcikád remeg a fájdalomtól. Talán lesz majd valaki, aki a könnyek mögé tud látni, de ehhez nem kell más, csak türelem. És hogy fogja a kezed. Akkor is, amikor te már menekülnél. Csak fogja a kezed. Jó erősen, és sose engedje el.