Maybe

Épp anyáméktól tartottam hazafelé a vonaton -félúton-, mikor pittyegett a telefonom: egy ismeretlen férfi ismerősnek jelölt. Szomorú voltam, mint mindig, na nem azért, mert fájdalmas volt a búcsú, sőt. Megint a szokásos veszekedés, megint feldúlt voltam, és próbáltam a gondolataimat elterelni, szóval ráírtam, és megkérdeztem, honnan ismer (már ha ismer).

A válasza meglepő volt, talán pár másodpercre le is fagytam, mikor azt írta, épp most látott forma1-en, a reklámon, és úgy érezte, meg kell keresnie. Szerencsére nincs túl sok Beatrix a városomban, így hát könnyű préda voltam. Jól esett. Pedig az a kép már vagy 2 éves, smink nélkül voltam rajta, mert nyár volt akkor is, szóval nem ez az első számú portrém, de a tény, hogy van valami a szemeimben, elűzte a bánatom- pár percre.

Pár nappal később találkoztunk, épp megint Pestre utaztam, csak most a munka miatt, ő meg ugye ott lakik, szóval volt fél órám, amit nyilván vásárlással ütöttem volna el, így hát lehet jobb is, ha vele kávéztam. Vicces volt a jelenet, én akkor még csak pár hete voltam újdonsült szingli, szóval plusz kilók, sápadtság, meg persze a lelki tünetek: akkor épp a bal fülemre nem hallottam már jó pár hete, a folyton kínzó szamárköhögésről meg ne is beszéljünk. Csoffadt látvány lehettem, na. De az ő lelkesedését ez nem törte le, ahogy az sem, hogy mozgólépcsőfóbiám van, így legalább meg tudta fogni a kezem, és mosolygott, nyugi, nem lesz semmi baj, nem fogsz leesni. Égi jelnek vette, hogy látott a tévében, és meg tudott találni, én meg hiába bizonygattam neki, hogy nem kell mindent jelnek venni, ő csak mosolygott. Néha rákérdeztem, hogy tessék,mit mondtál, mert ugye bal fül nuku, kellett még pár hét, mire rendbe jött. Érdekes ez is, mert így visszagondolva annyi fura tünetem volt a kapcsolatunk vége felé, hogy rajtam már egy komplett orvosi team se tudott volna segíteni. Persze kivizsgáltam magam, jöttek a hülye ötletek, vese gyulladás, nyílt gerinc, voltam mindenféle ultrahangon, meg röntgenen, lecsapolták a vérem, a nődoki is matatott bennem, de mindenki széttárta  a karját: drágám, magának kutya baja! Nem értettem, folyton fájt mindenem, néha el akartam ájulni, máskor meg hányni tudtam volna a sok köhögéstől. A kialvatlanságtól zombi voltam, a boldogtalanságtól élőhalott, a sok cigitől meg mint egy tbc-s. Senki nem mondta, hogy hagyd már ott azt a barmot, akkor talán jobb lesz, pedig ez lett volna a megoldás: elköltözni, lelépni, egy sms-t küldeni, hogy hol találod a kulcsot, bezárni az ajtót, és agyő. Persze megtettem, mivel már hónapok óta erre készültem, de hamarabb kellett volna lépni: egy szar kapcsolatba az ember bele is dögölhet.

Vele nem lett semmi. Komolyat akartam, azt mondtam, ésszel választok most már, mert már nem akarok csalódni, mégis csak tiszavirág-érzetek jutottak.  A barátnőm szerint tudat alatt vonzottam be ilyen fickókat magamba, ki akartam még élni magam, úgy igazán, és eszem ágában sem volt megállapodni. Talán igaza van. Talán amire azt hittem, egy okos döntés, egy okos nem, tulajdonképpen egy idióta tévedés volt, egy elszalasztott esély. Esély, valami jobbra, szebbre, igazabbra. Szerencsére, vannak, akik nem adják fel, és velem ellentétben, tudják, mi a helyes. Talán én 🙂