bárcsak

Bonyolult vagyok. Egyszer csicsergek mindenféle felületes dolgokról, máskor meg hallgatok az igazán fontosakról.

Állsz a kapum előtt, és nem engedlek be. Vered az ajtót, ráfekszel a csengőre, könyörögsz, hogy nyissam ki, de én csak az ablakból figyelek,és rázom a fejem. Már nincs ehhez kedvem. Belefáradtam a beengedésbe, a mesélésbe, az ismerkedésbe, abba, hogy egy képet festek neked, amibe te majd jól beleszeretsz. Mert mindig ez van.

Nyomom a vászonra a sok színt, keverem-kavarom a pirosat a naranccsal, meg a lilával, meglátjuk, mi sül ki belőle. Érdekes… -gondolod magadba-, sok ez a szín, meg az átmenet, de legalább nem unalmas a lány.

Pedig de.

Fekete az én színem, néha belekerül egy kis piros, de sosem annyi, hogy elnyomja a gyász színét. 

Bárcsak ne kérdezősködnél ennyit. Bárcsak félszavakból is ismernél. Bárcsak tudnád, mikor kell kérdezni, s mikor ölelni, hogy mi van a hallgatásom mögött, s mit rejt a nevetésem, vagy a zavart mosolyom. Bárcsak itt lennél,mikor kaparom a falat magányomban, vagy mikor eszembe jut egy rossz emlék, vagy épp üzenet jön attól, akit rég el akarok felejteni. Bárcsak ki tudnád venni a kezemből a telefont, bárcsak addig szorítanál magadhoz, míg eláll a sírás, bárcsak több lennék neked egy titoknál, amit képtelen vagy megfejteni…

Bár léteznél, s ne csak a képzeletemben élnél…