Az vagyok neked, ami akarod, hogy legyek, abban a percben, amikor rám nézel, úgy, ahogy még sosem láttál: minden pillanatban. Amikor írok, mindaz megíródik belőlem, kizárás, előrelátás nélkül, amit nem tudunk, amik lehetnénk, és minden, amik leszünk: hívogat minket egy fáradhatatlan, kábító, csillapíthatatlan szerelemkeresés. Soha nem kerüljük el egymást, soha nem szenvedünk hiányt egymásból.
(Héléne Cixous: A medúza nevetése)
Cigizel. Marja a torkod. Füst keveredik a tavasz illatával. Körülötted egy csomó virág, messziről illatoznak. Te meg elrontod a büdös bagóval.
Fúj a szél. A kezed fázik. Messziről kocsizaj. Összerezzensz. Arra gondolsz, bárcsak meglepne.
Emlékek. Amikor a minap a keresztfiad csak úgy megölelt. Jó szorosan, szívből. Vagy amikor ő ölelt, és nem akartátok elengedni egymást. Nem tudtátok, hogy ez az utolsó, talán nem az volt, talán még lesz, de azt a percet soha nem fogod elfelejteni. Mélyen szívtad magadba az illatát.
Szédülsz. Emlékek torlódnak. Egy mosoly. Szemek csillanása. Forró lehelet. Ahogy nézed, hogy a másik alszik melletted. Ahogy hozzádbújik. Amikor azt érzed, ez a pillanat most örökké tarthatna.
Könny csorog az arcodon. Állsz a házad ajtajánál, fúj a tavaszi szél, ami most nem áraszt vizet, és közben arra gondolsz, kislányként a hintán hányszor énekelted ezt a dalt. Hányszor képzelted el az életed felnőttként, anyaként, szerelmesként, és hányszor hitted azt, hogy milyen szép is lesz.
A valóság néha fejbekólint, szeretni fáj, bízni nehéz, hinni kevés.
Eloltod. De már mosolyogsz. Néha gyötrelmes az élet, néha fájdalmas a lét, néha túl sok a könny, néha kevés a remény.
De amikor benne vagy a mámorban, amikor forró a csók, a lehelet, és a test, és minden érintés éget, minden mozdulat nyomot hagy, és nem érdekel a holnap… Abból tudod, hogy jó élni. Nem tart semmi örökké, de az a néhány perc mindig új reményt ad.
Talán-talán ez most más lesz.
