Jól emlékszem, az első szerelmemre, Bálintra, akivel egy általánosba jártunk. Ő C-s volt, én meg D-s. Imádtam a szemeit, a hangját, azt, hogy már kisiskolásként is majd’ két méteres volt, a mosolyát… Mindenét, na. Mikor máskor, mint Bálint-napon betettem egy szép szerelmes levelet a padjába. Piros betűkkel, gyöngyírással írtam bele, hogy szeretlek a legelső pillanattól fogva…
Lesben álltam a suli mosdójában, és a résnyire nyitott ajtón keresztül próbáltam a reakcióit kémlelni, mikoris megtalálta a kis ajándékomat. De Bálintnak fogalma sem volt arról, ki tehette bele a levelet a padjába, nekem meg nem volt merszem ahhoz, hogy elé álljak, és azt mondjam: én voltam, bazdmeg.
Ma már eszem ágában nem lenne ilyesmire vetemedni, helyette marad a kivárás izgalmas taktikája. Kódfejtés van, meg rejtjelezés, célzások, és agyalások, üzenőfal-nézegetés, ki lett az új ismerőse, milyen számot rakott ki, mikor volt utoljára aktív, kivel csekkolt be, és honnan, kit lájkolt, és MIÉRT? Instagram, facebook, viber, gmail, messenger, tinder és persze az őskövület telefon… (meg a blog, khm). Mindenhol aktív vagyok, várok a jelre, az üzenetre, a csörgésre, és ki tudja még mire, hogy végre az aktuális kiszemelt benyögje: te, te, csak te kellesz, szőröstül-bőröstül. Egyértelműen, kérdés, kétkedés nélkül.
Néha persze elfog a kétség: talán túlságosan is sok időt fecsérlek a fejtegetésekre, talán már a legegyértelműbb jelet sem venném észre, talán ki kellene vágni a fát, hogy lássam az erdőt.
S mire ezeket a sorokat bepötyögtem, meg is jött a válasz.
Kezdésnek tényleg nem rossz.
