A pillanat. Amikor ülsz a mekiben, szürcsölöd az epres shake-t, és előtted ül az, akit néhány pillanatra teljesen másnak hittél, mint amilyen. Fél szemmel nézed csak persze, nehogy dilisnek higgyen, a másik szemed a szívószálon. Szóval ül veled szemben, és figyeled a reakcióit, a mozdulatait, a mimikáit, és mást sem érzel ott, legbelül, csak hatalmas csalódást. Csalódtál, csalódtál- de miben? Mert nem olyan a másik, mint amilyennek megálmodtad? Mert ő is ember, ő is tele van hibákkal, tökéletlenségekkel?
A választ nem tudhatod. Ahogy azt sem, hol van a hiba forrása, gondolatban magad előtt látod a gimiben tanult kommunikációs ábrát, dekódolás, csatorna, valahol itt lehet a gond, de közben fogalmad sincs, hogyan javítsd ki.
Szürcsölöd hát tovább a shake-t. Nem esik túl jól, de valamit csinálni kell, már azt sem tudod, hogy mit mondj, pedig általában be nem áll a szád, nem tudsz mit kérdezni, mert már más sincs benned, mint hogy nem ő, nem ő. Az agyad csak ezt tudja ordítani.
Talán tehetnél úgy, néhány pillanatra, hogy mégis, megjátszhatnád magad pár éjszakára, de minek? Magadat úgysem tudod becsapni.
Elbúcsúzol hát, rá se nézel, ő persze nem tudja, hogy mi a gond, és te sem tudod még magadnak se megfogalmazni, a gyomrodban érzed a hányingert, de azt hiszed, csak a csalódás okozta feszkó ez. Befekszel hát a kádba, öntöd magadra a hideg vizet, hogy lezsibbassza a tested, aztán az agyad, de ez sem sikerül.
Felülsz, hogy a csapot langyosra állítsd, de egy óvatlan pillanatban utat tör magának az epres shake, beteríti a kádat. Közben ara gondolsz, mennyire groteszk is a helyzet, meg a látvány: egy idegen városban, egy idegen kádban fekszel, és rózsaszínűt hánysz, és már nem tudsz mást csinálni, csak nevetni. Szívből, könnyesen, egy jó ízűt. Epreset. Azt hiszem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: