Carpe diem

Hajnal van, nem akar megérkezni az álom. Neked sem. Nem erőltetem, nem görcsölök rajta,ezen sem, semmin sem. Fekszem melletted, csak az óra ütemes kattogása tölti be a teret. Olyan jó, most így, veled. Nem szólunk egymáshoz, nincs is mit mondani, te simogatod a meztelen testem, én pedig élvezem, hogy nem kell takargatnom magam. Percek óta egy helyben toporognak az ujjaid, a Carpe diem felirat nagyon tetszik neked. Azt mondod, mennyire szép, és milyen  jó, hogy a bordámra varrattam. Nem tudod a történetét, csak sejted,hogy nem csupán az egyszer élünk közhelye van mögötte, de nem kérdezel, én pedig nem válaszolok a semmire.

Azt mondod, csodás festmény lehetne rólam, én pedig arra gondolok, bárcsak meg tudnál festeni. De nem tudsz, és én nem bánom, megelégszem a képzeleted alkotta képpel. Egyelőre.

Pár órája még remegett a kezemben a telefonom, a közös ismerősöknek, és a bejelölésnek hála, megint sikerült szembesülnöm a múltammal. És annak jelenével. Láttam, hogy hol vannak, hogy kikkel vannak, s közben arra gondoltam, vajon belé is csak betépve szerelmes?

Kivetted a kezemből a telefonom. Már megint, már megint tudod, hogy mi jár a fejemben. Azt kérdezted tőlem ismét, amit az első randin: úgy érzed, hogy az élet igazságtalan? Akkor is megállt bennem a levegő, most is. Nem ismersz, mégis a fejembe látsz.

Igen, így érzek. Ha az élet igazságos lenne, minden könnyem megbosszulná magát. 

“Egyenlítsük ki a mérleget”-mondod, és én csendben mosolygok. Nem örökítem meg, nem rakom ki, nem jelöllek be rajta. Pont elég, ha csak mi ketten tudjuk, hogy ezen a hajnalon nagyon összebarátkoztam az élettel. Mert csak egyszer élünk… Szakítsuk hát le a napot!