Végtelen álom

Azt mondják, a nagy szerelmek mindig csúnyán érnek véget. Ha ez igaz, a mi szerelmünk hatalmas volt.

Nincs is jobb önismeret egy kapcsolatnál, pláne egy együttélésnél. Olyan, addig rejtett, fekete lyukakra bukkansz a saját személyiségedben, amiknek a létezéséről eddig halvány fogalmad sem volt. Ha egy kapcsolat harmonikus, akkor ezek a tulajdonságok főként pozitívak. Ha nem az, akkor nagyon-nagyon csúnyák… Eljutsz a legmélyebb pontra, a legsötétebb helyekre, napokig csak sírsz, az érzelmi skála pedig percről-percre váltakozik. Tárolod a sérelmeket, az önbecsülésed napról-napra csökken, míg végül egy nap arra ébredsz, megfulladsz, ha nem lépsz.

“Minden jó volt így, ahogy történt.” Ezt a legnehezebb kimondani. Eszedbe jut a sok-sok könnyáztatta éjszaka, a pillanat, amikor ülsz a lépcsőházban, a költöztetők pedig pakolják ki a cuccodat a lakásból, és te pedig azon gondolkozol,hogy a fenébe jutottunk el idáig?! Haragszol a másikra, amiért nem tett boldoggá, azt mondod, nem volt társ, nem szeretett. Eléggé. 

De az igazság nagyon közhelyes: neked kell a saját magad szövetségesének lenni elsősorban. Neked kell hinni magadban, a céljaidra koncentrálni, és nem a másiktól kell elvárni, hogy majd belerepít a rózsaszín felhők közé, s holtomiglan-holtodiglan…! Mert amíg magaddal nem vagy rendben, amíg az életed tele van bizonytalansággal, és örökös változással, addig persze megnyugtató, hogy van kire támaszkodni, hogy van kinek a szuszogását hallgatni az éjszakában, de ez nem lehet always and forever. Két fél soha nem lesz egy egész.

Hét hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy egy szép reggelen úgy keljek fel, már nem haragszom. A megbocsátok túlzás, hiszen soha, semmiért nem kértél bocsánatot tőlem, és gyanítom, halvány lila sejtelmed sincs arról, micsoda romokat hagytál magad után. Nem csak nálam. De ha nem lettél volna te, nem tudnám értékelni azt, hogy milyen jó egyedül élni, hogy nem függök senkitől, hogy nem azon kattog az agyam, mit főzzek neked, mit vásároljak, mikor mossak, porszívózzak, hogy ne zavarjalak. Ha nem találkozom veled, valószínűleg nem lenne ez a blog, nem tudnám, milyen fájdalmas is tud lenni a csalódás, milyen az, amikor szeretsz valakit, de képtelen vagy együtt élni vele, és minden bizonnyal nem tudnám értékelni azt sem, mennyit is ér négy év az életemből. Ahogy a szombat estéimet sem, amikor végre nem azon kell aggódnom, mit szívsz, mennyit iszol, mennyit is költesz a közösből,és azt sem, milyen jó is úgy hazamenni, hogy nem rándul görcsbe a gyomrom, és nem úgy zárom be magam után az ajtót, hogy “pedig milyen jó is lehetne!”

Mára már reggelente nem egy meggyötört arcú, kétségekkel teli lány néz vissza a tükörből, hanem egy élettel teli, erős, magabiztos nő, és ehhez te is kellettél!

Szóval köszönöm! 

Jól emlékszem, az első szerelmemre, Bálintra, akivel egy általánosba jártunk. Ő C-s volt, én meg D-s. Imádtam a szemeit, a hangját, azt, hogy már kisiskolásként is majd’ két méteres volt, a mosolyát… Mindenét, na. Mikor máskor, mint Bálint-napon betettem egy szép szerelmes levelet a padjába. Piros betűkkel, gyöngyírással írtam bele, hogy szeretlek a legelső pillanattól fogva…

Lesben álltam a suli mosdójában, és a résnyire nyitott ajtón keresztül próbáltam a reakcióit kémlelni, mikoris megtalálta a kis ajándékomat. De Bálintnak fogalma sem volt arról, ki tehette bele a levelet a padjába, nekem meg nem volt merszem ahhoz, hogy elé álljak, és azt mondjam: én voltam, bazdmeg.

Ma már eszem ágában nem lenne ilyesmire vetemedni, helyette marad a kivárás izgalmas taktikája. Kódfejtés van, meg rejtjelezés, célzások, és agyalások, üzenőfal-nézegetés, ki lett az új ismerőse, milyen számot rakott ki, mikor volt utoljára aktív, kivel csekkolt be, és honnan, kit lájkolt, és MIÉRT? Instagram, facebook, viber, gmail, messenger, tinder és persze az őskövület telefon… (meg a blog, khm). Mindenhol aktív vagyok, várok a jelre, az üzenetre, a csörgésre, és ki tudja még mire, hogy végre az aktuális kiszemelt benyögje: te, te, csak te kellesz, szőröstül-bőröstül. Egyértelműen, kérdés, kétkedés nélkül.

Néha persze elfog a kétség: talán túlságosan is sok időt fecsérlek a fejtegetésekre, talán már a legegyértelműbb jelet sem venném észre, talán ki kellene vágni a fát, hogy lássam az erdőt. 

S mire ezeket a sorokat bepötyögtem, meg is jött a válasz.

 Kezdésnek tényleg nem rossz.

Kevés olyan kellemetlen pillanat van, mint mikor rájössz, hogy ami neked csak szimpla tali, az a másiknak a nagy betűs RANDI.

Virág, (atyaég, emlékezett, melyik a kedvencem, még a színét is eltalálta!), bonbon, minden jól kiválogatva. Így vár rám, a nőre. A nőre, aki negyed órája még a sült krumplit tolta be két kézzel a pofijába, hogy éhen ne haljon; a nőre, akiben egy pillanatig sem fordult meg, hogy itt bizony bármi komolykodás lesz; a nőre, aki magassarkú nélkül is magasabb tőle.

De nincs mit tenni, leesett, hangosan kopogva ugyan, de megtörtént, a másiknak ez több, mint neked, ő itt el akar kápráztatni, rendbe akar hozni, te meg csak nézel ki a fejedből, hogy is történhetett meg ez. Na meg hogy milyen jelet adtál…

Szerencsére van annyi eszed, hogy mentsd, ami menthető, elütöd néhány poénnal a rózsát, meg a szívecskés Milkát, leforrázod a nyelved a forró csokival, nevetsz, hogy amúgy sincs esély csókra senkivel (haha), és megpróbálsz a nemlétező szerelmi életedről igencsak kussolni.

Persze el lehetne filozofálni azon a mocskos szálon, miért is van az, hogy aki neked kell, annak te nem vagy elég, akinek meg te kellesz, az meg neked nem elég… De a remény még él, hátha akad olyan, akivel találkoztok középtájt…

Aztán hazamész, a rózsát be se dugod a vízbe, mondván, minek, úgyis elszárad, úgyis meghal, a bonbont befalod a Bridget Jones alatt (Marc Darcy, gyere már!!!), majd amikor feleszmélsz a telefonod pittyegésére, miszerint valaki ismerősnek jelölt, igyekszel nem röhögni telecsokis fogakkal azon, hogy a srác exbarátnője az….

                          Én megtehetném és mégsem teszem,
                          csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
                          játszom magammal, ennyi az egész,
                          siratni való inkább, mint merész.

                          Bár néha félek, hátha eltemet
                          a torkomig felömlő élvezet,
                          mi most csak fölkérődző förtelem,
                          mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

                          A házatok egy alvó éjszakán,
                          mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
                          hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
                          kiket szerettél! Együtt vesszetek.

                          Előbb örökre megnézném szobád,
                          elüldögélnék benn egy délutánt,
                          agyamba venném, ágyad merre van,
                          a képeket a fal mintáival,

                          a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
                          hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
                          a tűzvész honnan támad és hova
                          szorít be majd a lázadó szoba?

                          Mert égni fogsz. Alant az udvaron
                          a tátott szájjal síró fájdalom
                          megnyílik érted, nyeldeklő torok.
                          Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

                          A túlsó járdán állok és falom:
                          gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
                          gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
                          vérző gubanc a szűk tető alatt!

                          Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
                          most végig ömlik rajtad, mint a genny,
                          sötét leszel, behorpadt néma seb,
                          akár az éj, s az arcom odalent.

                          Így kellene. De nem lesz semmi sem.
                          A poklokban is meglazult hitem.
                          Vigasztalást a játék sem szerez,
                          az éjszakának legmélyebbje ez.

                          Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
                          Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
                          Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
                          s ha értenéd is átkaim, – ne félj.

A pillanat. Amikor ülsz a mekiben, szürcsölöd az epres shake-t, és előtted ül az, akit néhány pillanatra teljesen másnak hittél, mint amilyen. Fél szemmel nézed csak persze, nehogy dilisnek higgyen, a másik szemed a szívószálon. Szóval ül veled szemben, és figyeled a reakcióit, a mozdulatait, a mimikáit, és mást sem érzel ott, legbelül, csak hatalmas csalódást. Csalódtál, csalódtál- de miben? Mert nem olyan a másik, mint amilyennek megálmodtad? Mert ő is ember, ő is tele van hibákkal, tökéletlenségekkel?

A választ nem tudhatod. Ahogy azt sem, hol van a hiba forrása, gondolatban magad előtt látod a gimiben tanult kommunikációs ábrát, dekódolás, csatorna, valahol itt lehet a gond, de közben fogalmad sincs, hogyan javítsd ki.

Szürcsölöd hát tovább a shake-t. Nem esik túl jól, de valamit csinálni kell, már azt sem tudod, hogy mit mondj, pedig általában be nem áll a szád, nem tudsz mit kérdezni, mert már más sincs benned, mint hogy nem ő, nem ő. Az agyad csak ezt tudja ordítani.

Talán tehetnél úgy, néhány pillanatra, hogy mégis, megjátszhatnád magad pár éjszakára, de minek? Magadat úgysem tudod becsapni.

Elbúcsúzol hát, rá se nézel, ő persze nem tudja, hogy mi a gond, és te sem tudod még magadnak se megfogalmazni, a gyomrodban érzed a hányingert, de azt hiszed, csak a csalódás okozta feszkó ez. Befekszel hát a kádba, öntöd magadra a hideg vizet, hogy lezsibbassza a tested, aztán az agyad, de ez sem sikerül.

Felülsz, hogy a csapot langyosra állítsd, de egy óvatlan pillanatban utat tör magának az epres shake, beteríti a kádat. Közben ara gondolsz, mennyire groteszk is a helyzet, meg a látvány: egy idegen városban, egy idegen kádban fekszel, és rózsaszínűt hánysz, és már nem tudsz mást csinálni, csak nevetni. Szívből, könnyesen, egy jó ízűt. Epreset. Azt hiszem.

Jó dolog a tinder. Jobbra húzom, meghúzhat, balra húzom, elhúzhat.

Állítólag a nőknek csupán 2 mp-re van szükségük ahhoz, hogy eldönthessék, az adott hím alá feküdnének-e, vagy sem. Persze arról nem szól a fáma, hogy ez a 2 mp-es dolog a digitális fotókra is igaz-e, vagy csak az élő találkozás varázsára..

1. számú kiválasztott

3 km-re van tőlem, én pedig unatkozom, a rájzlingsztártól hányok, ígyhát ráírok. Helyesebben: válaszolok, hiszen én úrilány vagyok, és nem én kezdeményezem (annyira még nem vagyok készen). Srác cuki a fotókon, 30 éves, van munkája, diplomája. Üzi üzit követ, megkérdezi mióta nincs pasim, én visszakérdezem, és aztán benyögi, hogy 2 éve, pedig nem érti, hiszen van munkája, jó fizuja, egzisztenciája, normális stb. Az én kicsi szívem megesik rajta, gondoltam, egy mekis kajára meghívhat, aztán meglátjuk.

Az ötlettől teljesen feldobódott, ami már fura is lehetett volna, de gondoltam, biztos régen randizott már (jó nővel), egyemaszívét. Mikor megkérdezte, hogy miben fogok menni, már gyanút foghattam volna (jajdenaivvagyok), de nem, még itt sem. Megbeszélt ponton találkozunk, kéznyújtás, és itt volt a pillanat, amikor rájöttem, hogy sohasohasohasohasoha nem feküdnék le vele, ugyanis pont annyi erő volt benne, mintha egy halottal próbálkoztam volna. Fúj, undorító. 2 mp letelt, a vészjelzők bevillantak, én pedig már tudtam, nagy hiba volt a dolog, de csórikám még csak most lelkeesült be igazán, “sokkal szebb vagy élőben, mint a képeken“. 

Sebaj, menjünk az autós mekibe, ott kevesebben vannak, útközben gondoltam, érdeklődést színlelek, megkérdeztem hát, miért jött haza, miután elvégezte a pesti főiskolát. Csávóka nem kertel, kissé tirpák nyelvjárásban, de annál őszintébben benyögi, hogy “hát volt egy kis kaszinózás 3 hónapig, haza KELLETT jönnöm, mert már nagyon rákattantam”. Csodás. De a tekintetemből sajna nem tud olvasni, tovább meséli a kis sztorit, ügyvéd, alvilág, meg a mutter, akihez majd 30 évesen hazaköltözött, mert csak így tudott lejönni a témáról. De nyugodjak meg, már eszébe se jut egy jó ideje…

Amíg a kajára vártunk, legalább kussolt, én beültem egy csendes sarokba, és próbáltam megtervezni, melyik barátnőmnek írjak smst, hogy hívjon fel valami übergagyi dumával. Míg pötyögtem, addig ő tovább mesélt cseppet sem unalmas kis életéről: mutter pasija, aki elhagyta, kutya, aki miatt nem lehet bezárni az ajtókat a lakásban (ergó pontosan hallod, ahogy anyád szuszog, az öcséd horkol, és pontosan hallják ők is, ahogy recsizel), apa, aki kiforgatta őket a vagyonból, jaigen, most albérletben élnek, céges kocsi van, de egzisztencia megvan. Anyuka 2x volt öngyilkos, de ő megmentette, hát ez van, kéne neki egy hapsi, de nagyon.

Valahol itt küldhettem el az smst, és mikor arról kezdett el mesélni, hogy mikor fog bemutatni az anyjának, szerencsére, barátnőm kimentett a szituból.

Tanulság: hagyjuk… 🙂 Pedig milyen jó kis Tinderella-mese lehetett volna…! 🙂 🙂

Bár már 3 hónapja elmúltam negyedévszázados, a konklúziók azért köszönöm, lejöttek. Minden ember életében vannak különleges születésnapok, azt hiszem, az enyém mindenképpen az lett. És nem csak azért, mert sikerült egy olyan videót összehoznunk a barátaimmal, amit a leendő esküvőmön fognak legközelebb lejátszani, hanem mert végre azt éreztem, fiatalság, bolondság ide, vagy oda, végre jó úton járok.

1. Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra – a közhelyek netovábbja ez, én mégis előszeretettel Patópáloskodtam. Mondjuk úgy, hogy mindenben. Kapcsolat, iskola, munka,ügyintézés, takarítás. BÁRMI. Kerestem a kiskapukat, igyekeztem minél tovább húzni a dolgokat, lévén, hogy a végletek embere vagyok én. De ez volt a legrosszabb, amit csak tehettem – hogy nem tettem semmit. Felesleges időhúzás ez, s én mondom: egyszer élünk, ne pazaroljunk el egy percet sem!

2. Ha boldogtalan vagy, lépj! Ebben a szent pillanatban semmi más sem fontos, mint hogy kiegyensúlyozott, harmonikus és motivált légy. Ha valamelyik hiányzik belőled, érdemes elgondolkodnod, mi/ki húz vissza. Ne cipelj felesleges terheket magaddal, ne engedd, hogy mások lecsapolják az energiádat!

3. Teljesen felesleges aggódni a jövő miatt -hiába terveztem meg 20 évesen a mostani életemet, totál másképp alakult, és ezt egy cseppet sem bánom. A távoli célok jók, de még jobb, ha csak a legközelebbi lépcsőfokra korlátozzuk a figyelmünket, és szépen, egyesével vesszük az akadályokat. Bizonyos dolgok tőlünk teljesen függetlenül alakulnak,kár erőlködni.

4. Ne fecséreld az energiádat feleslegesen – Némely dolgokhoz, emberekhez már egyáltalán nincs türelmem, és ez így is van jól. Meg kell tanulni gazdálkodni az energiánkkal is, nem csak a pénzünkkel és az időnkkel. Az én módszerem a kettes szabály- ha valami/valaki ellen két ellenérv felmerül, azt hagyni kell. Kemény, de eddig mindig bejött.

5. A kényelem az új szexi – a tűsarkú egyenlő lett a halállal (éljen az éktalp), a túl kivágott, túl szoros, túl rövid pedig röhejes- főképp, ha 2 percenként próbálod magadon eligazítani. 

6. A szombat este új értelmet kap – Épp pár napja konstatáltuk a barátnőimmel egy szombat estén, hogy 16 évesen ekkorra már rég egymás haját fogva hánytunk, ma pedig már ásványvíz, blézer, és baráti dumcsizás van. Nem vagyunk már fiatalok, egy-egy ihaj-csuhaj után sajna már nem elég pár óra alvás. Sőt. Nagyobb valószínűséggel egész nap az ágyat fogod nyomni. Ez van.

7. A természetességnél nincs szexibb – Míg tiniként bejöttek a lila szemhéjpúderek és a vadító rúzsok, havonta új hajszínem lett, addig ma már annak örülök, hogy ezek az útkeresések meg lettek örökítve – elrettentő példának ugyanis tökéletesek. Ne akarj szőkeként vörös lenni (tapasztalatból mondom, tényleg ne), hófehér bőrűként kreol, göndör hajúként egyenes- legjobb, ha elfogadod önmagad. Ma már bőven megelégszem a BB krémmel, a havi szempilla-szemöldökfestéssel, és a szemhéjtussal. 

8. Kezdd el szeretni önmagad! Újabb közhely, de belegondoltál már, mikor simogattad meg a kis lelked, vagy mikor dicsérted meg egy-egy sikeres vizsga után? Na ugye. A negativitás belőled táplálkozik, ha valakivel/valamivel szemben elutasító vagy, szinte biztos, hogy benned van a hiba. 

9. Az igazi nem létezik – Ahogy Márai bácsi is megírta,”türelem, lemondás, megértés, háttérben maradás szükséges, ám végül kialakulhat egy olyan viszony, melyben a másik már nélkülözhetetlenül belecsiszolódott, vagyis igazivá vált”. Az igazivá valakit az együtt töltött idő tesz, az, hogy a legnagyobb problémákat is meg tudjátok oldani ketten. Persze ez sem garantált, hiszen mindenki változik, de felesleges abban a reményben élnünk, hogy valahol él egy nő vagy egy férfi, aki csak ránk vár. Elég, ha nyitottak leszünk a jóra, ha figyelünk, és ki merünk lépni a komfortzónánkból. Csodálatos dolgok történhetnek velünk, csak bátornak kell ám lenni!

10. Engedd el a múltat! Felesleges hátrakacsintani, újrakezdeni, újrapróbálni, van, hogy két ember nem egymáshoz való, és kész. Ne akarj megváltoztatni senkit, főleg egy férfit nem, hiszen ahogy az egyik tanárom mondaná: “A női képzelgések egyik legnagyobb tévedése, hogy a férfit meg lehet megváltoztatni”. Törődj bele ebbe, és keress olyat, akit nem csákánnyal kell formálni, hanem elég oda egy kis smirgli darabka 🙂 Tanulj a múltból, vond le a következtetéseket, és ne nézz hátra. Minden úgy volt jó, ahogy történt.

Hajnal van, nem akar megérkezni az álom. Neked sem. Nem erőltetem, nem görcsölök rajta,ezen sem, semmin sem. Fekszem melletted, csak az óra ütemes kattogása tölti be a teret. Olyan jó, most így, veled. Nem szólunk egymáshoz, nincs is mit mondani, te simogatod a meztelen testem, én pedig élvezem, hogy nem kell takargatnom magam. Percek óta egy helyben toporognak az ujjaid, a Carpe diem felirat nagyon tetszik neked. Azt mondod, mennyire szép, és milyen  jó, hogy a bordámra varrattam. Nem tudod a történetét, csak sejted,hogy nem csupán az egyszer élünk közhelye van mögötte, de nem kérdezel, én pedig nem válaszolok a semmire.

Azt mondod, csodás festmény lehetne rólam, én pedig arra gondolok, bárcsak meg tudnál festeni. De nem tudsz, és én nem bánom, megelégszem a képzeleted alkotta képpel. Egyelőre.

Pár órája még remegett a kezemben a telefonom, a közös ismerősöknek, és a bejelölésnek hála, megint sikerült szembesülnöm a múltammal. És annak jelenével. Láttam, hogy hol vannak, hogy kikkel vannak, s közben arra gondoltam, vajon belé is csak betépve szerelmes?

Kivetted a kezemből a telefonom. Már megint, már megint tudod, hogy mi jár a fejemben. Azt kérdezted tőlem ismét, amit az első randin: úgy érzed, hogy az élet igazságtalan? Akkor is megállt bennem a levegő, most is. Nem ismersz, mégis a fejembe látsz.

Igen, így érzek. Ha az élet igazságos lenne, minden könnyem megbosszulná magát. 

“Egyenlítsük ki a mérleget”-mondod, és én csendben mosolygok. Nem örökítem meg, nem rakom ki, nem jelöllek be rajta. Pont elég, ha csak mi ketten tudjuk, hogy ezen a hajnalon nagyon összebarátkoztam az élettel. Mert csak egyszer élünk… Szakítsuk hát le a napot!