Végtelen álom

Nincs jobb egy fáradt nap végén a forró habfürdőnél. A kád végén mécsesek pislognak, folyton attól félsz, hogy megégetem a lábujjam velük. Én meg mindig mosolygok ezen, nem kell értem aggódni,persze mindketten pontosan tudjuk,hogy de. Beülsz a kádba velem szemben, pedig nehezen férünk, én nem tudok így nyújtózni, te sem, de legalább a lábujjaimmal dögönyözhetem a mellkasod. Nem szeretek ilyenkor beszélgetni, élvezem a csendet, és örülök, hogy nem zaklatsz semmi hülye kérdéssel. Szótlanul nézzük egymást, hallgatjuk, ahogyan a csap csöpög, a felső szomszéd épp a wc-t húzza le, kint szirénázik a mentő, a nappaliból pedig valami bugyuta sorozat hangja szűrődik át. Mosolyogsz rám. 

A víz lassan kezd hűlni, te unod az egyhelyben ücsörgést -igazi férfi vagy-, s már öblítenéd is le magad, végül elkap  a lendület… Kicsi a hely, és kényelmetlen is a csúszós kád, de téged pont nem érdekel, ahogy engem sem, a fáradtság is szűnik már, el is felejtem, a hajnali kelést és a 3 vizsgát, ahogy minden mást is, és a gyertyafényben csak kettőnk árnyékát látom, ahogy szorosan összefonódva, egy ütemre mozgunk. “Szúrd mélyebbre, hogy a csontomat érje.”

Sorbanállás. A vállam épp leszakadni készült, a tüdőm cigiért kiáltott, a hasam némi táplálékért, a vesém pedig folyadékért. A helyzetet próbáltam megoldani, mondván a motornak benzin kell, hogy beinduljon, szóval álltam a kedvenc gyrososomban, épp vacsoraidő volt, a sor kígyózott. 

Nézegettem a táblát, mit is kérjek, próbáltam valami ilyesmi fejet bevágni, ne gondolja senki azt, hogy én egy unalmas lány vagyok, aki mindig ugyanazt eszi, mindig ugyanabban a kajáldában. Pedig de.

Ajtónyitás. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha valaki gyomorszájon vágott volna, pedig nem, csak a hangod hallottam meg. Milyen vicces… Még a kedvenc gyrososomat is elveszed… Nem néztem oda. Nem akartam, hogy azt hidd, én még hét hónap után is emlékszem a hangodra. Ha valakivel együtt éltél, azt hiszem, az illat, a hang, az íz még egy jódarabig bennünk van. A szemed színe, az, hogy milyen magas is vagy, vagy hogy mekkora a hasad, nos ezek már fátyolos, ködös emlékek csupán.

Éreztem, hogy nézel. Pedig háttal álltam neked, a hajam azóta nőtt 10 centit, és szőke vagyok, a testem pedig 13 kilóval könnyebb. A kabát, a csizma, a táska… minden új, de pontosan tudtam, hogy felismertél. Nem voltál egyedül, és én nem is bántam, hogy eljött ez a pillanat- túl kell ezen is esni, ha most, akkor ez van.

Sajtos-natúr mártásos gyrost kérnék, hagyma nélkül, elvitelre – hadartam gyorsan a kislánynak, és közben azon gondolkodtam, simán mondhattam volna a hagymát, úgysem lesz ma csók, de talán jobb, ha azt hiszed, lesz. Nem csak neked.

Félreálltam, míg elkészítették, és a pillantásod már a bőröm égette. Éreztem, hogy egyre melegebb van az üzletben, ha lett volna hátsó kijárat,talán elfutottam volna, de nem akartam, hogy azt hidd, menekülök előled. Már rég nem.

Eljött hát a pillanat. Azt terveztem, hogy nem nézek a szemedbe, és rá se nézek a lányra, aki a te kezed fogja, de meggondoltam magam. Kifelé menet, viszonoztam a pillantásod. Nincs okom a földre néznem, sem elbújnom. Az egyszerű lány nyomban felismert, talán a fiók mélyén találkozott pár képemmel, vagy csak rámkeresett a facebookon – biztos sokszor hallhatta a nevem…

A szemedben vágy volt, csodálkozás, és már nem is emlékszem, mikor néztél utoljára így rám. Emelt fővel távoztam, s még sosem esett ilyen jól a gyros.

Elalvás előtt, épp az ébresztőt akartam beállítani a telefonomon, mikor jött a pittyegés, sms  tőled. Azt írtad, hogy még sosem voltál ilyen szerelmes belém.

Egy pillanatra, talán elmosolyodtam. Eszembe jutott, mennyit vártam erre a mondatra, hogy azt érezzem, megéri a sok-sok szarság,szenvedés, megalázás melletted, de a valóság az, hogy ez a pillanat sosem jött el. Mindenemet odaadtam érted, s közben folyamatosan rád éheztem.

Aztán az ujjam a törlés gombra tévedt, majd a szám blokkolására. Vége. És én már rég nem aludtam olyan jól, mint azon az éjszaka. Két utcányira tőled.

Álltam a sugárút egy kis lépcsőháza előtt, és téged vártalak. Te nem tudtál jöttömről, talán még álmodban sem gondoltál rám. Vagy kitudja. Próbáltam nem töprengeni azon, mit fogsz reagálni rám, na meg hogy észreveszel-e. De még nem jöttél. Néztem az ablakokat, azon gondolkodtam melyik lehet a tied, 3/11 – ez van kiírva a neved mellé, s te nem is tudod, de mindkettő a szerencseszámom. Talán jelent valamit.

Végre befordultál a sarkon. Lassítottál. Nem vetted le rólam a szemed. Én fürkésztelek, talán pislogni is elfelejtettem, és próbáltam kitalálni, mire gondolsz. Még mindig nem mosolyogsz, még mindig nem kérdezel, még mindig csak lassú léptekkel jössz felém, a szemed a szemembe néz. Már megálltál előttem, de még mindig, még mindig nem csinálsz semmit. És én sem. Állok ott, mint egy nyomi, akinek elvitték a nyelvét, talán még mindig nem pislogtam, és talán még levegőt se vettem. Sebaj.

Egyszer csak megmozdulsz. A kezed nyújtod. Felém. Egy hang nem jött még mindig ki egyikőnk torkán sem. Pedig kérdezhetnél, de komolyan. Válaszolnék.

Követlek a lépcsőházba, a kezedet szorítom, -jaj de puha, finom művészkéz ez- s közben szívom az illatod, te pedig az enyémet. Figyelem az orrod, oldalról pont olyan, mint az enyém, izgat a csípőd keskenysége, gondolatban már látom magunkat -úgy; nekem kerek a csípőm, és a két csont között elveszlik az ember, téged meg ez izgat, tudom, jaj de tudom.

Hívod a liftet, az meg lassan, hangosan, nyomottan jön, én nézlek téged, te engem, a kiskutyás néni pedig minket. Biztos azon gondolkodik, fiatalság, bolondság, ezek biztos csendkirályt játszanak, aztán meg szobára mennek.

Apropó, szoba. Oda már gyorsabban vezetett az út. Amint bezártad a bejárati ajtót, a mozdulatok oldottabbak lettek.

Próbáltam elkapni a pillanatot, a pillanatot, amikor megszólalhatok, de azt hiszem, valahol lekéstem már azt, és különben is, mit mondhatnék?

Évek óta nézel, évek óta nézlek. Tudod, ki vagyok, és én is, hogy te ki. Nincs senkid, nekem is üres a szívem, és arra gondoltam, talán,mi ketten. Jól mutatnánk együtt, egy képen. Csak mi ketten.

A percek pörögtek, a ruhák lekerültek, és a film elmosódott, ahogy a sminkem is. A torkom már kiszáradt, és nem a csendkirálytól, a gátak megszűntek, a görcsök is, csak remegés volt, és nyögés. Hangosan. A körmömről lepattant a lakk, a piros festék hosszú, egyenes csigavonalakat hagyott a falon. Mosolygok, mert tudom, hogy ha meglátod, tetszeni fog.

Te finom voltál, én durva. Az életben is ilyenek vagyunk, te a szexet gyönyörű metaforákkal írod le, én meg vulgárisan: szopás, nyalás, baszás. 

Mesélhettem volna neked arról a lányról, aki régen a barátnőm volt, ugyanaz a vezetékneve, mint neked, és most figyelj, még a keresztneve is ugyanazzal a betűvel kezdődik, akárcsak a tied. Ugyanaz a monogramotok, de ma már nem vagyunk jóban, és valószínűleg kirázza a hideg, ha meghallja a nevem.

Téged is ki fog, persze másképp, máshogy, máshol.

Ki gondolta volna. Á.J. és B.B. eggyé váltak. Földön, vízben, ágyban, pulton.

És én még csak annyit sem mondtam aztán, hogy szia.

Ki ne emlékezne Carrie Bradshaw Szex és New York-jának azon a jelenetére, amikor a csajokkal egy kávéházban azon méláznak, Big miért egy egyszerű, barna lány mellett döntött? Miért nem engem, miért pont vele, miért pont őt?

Épp a január eleji melankóliában voltam, és minden erőmmel igyekeztem a tavalyi év konfliktusait gyorsan és egyszerűen lezárni magamban. Naivan azt hittem, ami 2014-ben történt, az nem fog alattomos módon bekúszni a következő évre, de a problémák nem ismerik a tiszta lap fogalmát. Miközben magamban megfogadtam, hogy erre az évre nem jut dráma, nem lesznek könnyek, és kevesebbet csatangolok a világhálón, helyette inkább kimerészkedek az elefántcsonttornyomból, nos közben fejbekólintott a keserű facebook-valóság. Történetesen, hogy hiába törölted szakítás után az exed, hiába tiltottad le a számát, és hála a jó égnek az adatlapi beállításoknak köszönhetően nem tudsz róla semmit sem, ha valaki világgá akarja kürtölni újdonsült boldogságát, akkor nincsenek akadályok.

Együtt éltünk, nem ment, elköltöztem, ennyi. Annyira egyszerűen hangzik, de az igazság az, hogy ebben a hat szavas mondatban évek könnyei, megalázása, fájdalma, haragja van elrejtve. Hazugságok, függőségek, játszmák, csiki-csuki állapot, és még megannyi más, amit évek kitartó, következetes munkájával talán fel tudsz dolgozni. Magadban már lehet, hogy eljutottál arra a pontra, hogy kimondd, nélküle könnyebb az életed, és végre nem csak a levegő ütemes beszívását és kifújását hiszed életnek.

De lehetsz bármilyen jó pillanatodban, önbizalmad csúcsán, amikor az exed nyilvánosan megosztja legújabb kapcsolatát, a gyomrod akarva-akaratlanul is összeránt. Meglesed az új nőt, cseppet sem meglepődve konstatálod magadban, hogy a teljes ellentéted a lány kívül-belül, és pontosan tudod, hogy ennek mi az oka. Aztán vizslatod a kommentáradatot, és igyekszel nem haragudni azokra a közös ismerősökre, akik pár évvel ezelőtt még a ti boldogságotokhoz gratuláltak. Ők nem tehetnek semmiről, pontosan tudod, persze azért legbelül arra vágysz, végre valaki írja már oda egy hozzászólásban, hogy részvétem.

Miért pont ő? Miért pont vele? Miért nem engem? Keserű kérdések. De nagy szerencsénkre Carrie megadja a választ: az egyszerű lánnyal egyszerűbb. Egy egyszerű lány talán nem fog annyit hisztizni, tányért csapkodni, lakásból kizárni, kevesebb vele a dráma, és talán elfogadja azt az életmódot, amit nekem sohasem sikerült.

Egy egyszerű lánnyal minden könnyebb, és neked nem marad más, mint a képzeletbeli komment: „Bájos a barátnőd, Hubble!”