Vonaton.
Hazafelé úton mindig van egy támpont, amit ha meglátok, tudom, kezdhetek készülődni. Van egy ház Nyíregyházán, a Debreceni úton (milyen vicces is ez. Van egy utca, az én városomban, amit a te városodról neveztek el ). Hatalmas, a vonatról is jól látszik. Nincs befejezve az építése teljesen, nyílászárói vannak, de erkélye nincs, egyik oldalán barackszínű, a másikra már nem tettek színt. Fogalmam sincs, mióta állhat ott, az is lehet, hogy már egy évtizede. Emlékszem, mikor először megláttam. Ültünk apámmal a kocsiban, én meg csak néztem-néztem ezt a villát. Tetszett, hogy ilyen hatalmas, hogy kiviláglik mindenhonnan. Apám látta a lenyűgözöttségemet, és mesélte is a történetét. Egy gazdag apa építette a fiának, ám az apa valami rosszat tehetett, ugyanis a fia visszautasította az ajándékot. Azóta itt áll elhagyatottan, a főút közepén, mintha azt akarná mindenkivel tudatni: “látod, amíg élsz, ez a ház emlékeztetni fog arra, hogy mit csináltál”.
Neked is van egy ilyen történeted. Mikor kinézel az ablakodon, te azt a lakást látod, ahol együtt éltünk. Igaz, nem egy elhagyatott romot, amiről a környékbeliek sugdolóznak. Úgy persze drámaibb lenne – mindenki csak találgatna, néhányan persze tudnák az igazságot, s azt színezve mondanák tovább a történetet: “egy lány építette a szerelmének, de az túl önző volt. A lány elmenekült messzire az emlékek elől, a fiú meg épp a rommal szembe költözött. Míg él, mindennap ez a látvány tárul elé, mintha azt üzenné: látod-látod, mégsem szerettél.”
Így viszont csak te tudod, s én a történet. Csak te láthatod abból az ablakból a közös múltunkat. Csak te tudod, mi történt ott. De én innen üzenem: “látod-látod, mégsem szerettél”.
