Kocsihang, fék, ajtócsapkodás. Indulok az ablak felé. Még mindig hihetetlen naiv (vagy makacs) vagyok, na. Megdobban a szívem, azt hiszem, te vagy.
Persze mégsem, hisz miért is jönnél?!
A lelkem még romantikus. Az agyam már feminista: önmegvalósítás, autonomitás, az idő nekem dolgozik, csakazértis megmutatom -mondogatom.
Debrecenen halad át a vonat. Szív kihagy, fájdalom átsuhan, nem, nem nézek oda. Már csak azért sem. Az a város mindent elvett tőlem. Ahogy te is. De a vágányok között azért keresem a fejed. Hátha.
Csacska remények. Miért is lennél ott?!
Nem keresel. Nem kérdezel. Nem érdekel. Az ember azt hinné, négy év jelent valamit, hogy amikor azt mondtad, csak te hiszel bennem, az igaz volt, ahogy a sose tudnék haragudni rád is. De már nem hiszel, és haragszol.
Nem sajnáltatom magam. Nem hívlak, nem kereslek, nem borulok ki, nemnemnemnemnemnem. Nem nézek oda, ha hallom a kocsi hangját a ház előtt, nem, nem nézek a vágányokhoz, nem akarom tudni merre vagy, hol vagy, kivel vagy. Nem akarok belelátni a fejedbe, nem akarlak megváltoztatni, nem akarom, hogy megkeress, nemnemnemnemnemnem.
Nagy levegő.
Itt ez a blog. Ott az a sok levél. Meg a reggeli gondolatok. Meg az elalvás előttiek. Fenébe is. A lelkem darabokban.
“Vannak sebek, melyeket nem gyógyít az idő.”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: