Zsófinál szebben nem tudom megfogalmazni….
ÉJJELI UTAZÁS
Utazom. Elhagyom a fővárost. Eleinte csak a szűk utcákon kanyargunk a neonfények, embertömeg, éjjeli vigadók között. Majd csendesedik a környék. A kis utcák után a főutak következnek: kiszélesedik, tágul a tér. Aztán felhajtunk az autópályára, és nincs más hátra csak az út, a csönd, a Hold, ami követ minket és a csillagok.
Én hanyatt fekve, összekucorodva vagyok álom és ébrenlét között. Kellemes melegben, ringatózva fekszem és nézem, ahogyan elhagyjuk a lámpákat. Egyiket a másik után. Szól a rádió csendesen, és én csak figyelem a fényeket.
Meditatív utazás.
Akárcsak az emlékeink között. Eleinte még zajosan, fényesen, nyüzsgő mozzanatokkal együtt élünk, melyek között csak kapkodjuk a fejünket, aztán ahogyan haladunk előre, minden távoli emlék apró fényfoltokká zsugorodik, mint amilyen a lámpák fénye is az éjszakában. Épphogy csak rávilágít a lényegre, majd elhalványul. Amihez nagyon ragaszkodunk: pislákol még jó darabig, majd a sötétség később azokat is elnyeli.
Először még érezzük a másik ember illatát. Még napok után is. Nyomot hagy az érintése. Aztán távolodunk. Emlékezünk az arcára. A tekintetére. Szavajárására. Majd még később már abban sem vagyunk biztosak, hogy milyen magas volt. Elfelejtjük a szavakat, amiket mondott nekünk. Értelmüket vesztik, kitörlődnek minden egyedül, vagy mással eltöltött nap és éjszaka után.
“Soha nem felejtelek el” – ezt mondogatjuk olykor a másiknak, ha búcsúzunk egymástól. De ez hazugság. Agyunknak a felejtésre szüksége van.
Múló emlékeink csak felvillannak néha-néha, mint az autópályán elsuhanó lámpák fényei, aztán évek múltán csak kérdezzük, mikor valami furcsa ok folytán ‘déja vu’nk lesz:
“Érezted ezt az illatot?…olyan ismerős volt…hmm…nem emlékszem. Mindegy Drágám, menjünk nézzük meg, mit adnak a moziban…”
És akkor a távolban sóhajt egyet valakinek lelke, még ha a tulajdonosa ebből nem is érez semmit, és mondja: hát látod elfelejtettél engem, pedig megígérted, hogy nem fogsz…hogy ígérted…
