Ott álltam a konyhájában,ő meg kirántotta a kezemből a kést.
“Nem, nem jól csinálod. Anyukám másképp szokta!”
Éreztem a hangjából, itt valami nagyon rosszat tettem. És hogy nem csak a zöldséglevessel. Mert igen, öt éve még azt hittem elég, ha beledobálunk a lábosba mindenféle zöldséget, meg fűszert, aztán kész is.
Persze nem lett jó. Fogalmam sem volt arról, hogy a törökök hogyan is készítik a zöldséglevest, és hogy egyáltalán esznek-e olyat. De a barna szemei szomorúak voltak, mert az anyja távol, és a magyar csitri még egy forró levest se tudott neki adni.
Vége is lett. Persze nem a zöldségleves miatt. Bár ha azt tudtam volna csinálni, talán-talán nem a nappalija falán végzi a tablóképem, mondván, ez a magyar nő is megvolt.
Öt éve még nem tudtam, hogy a leveshez rántás is kell, meg tapasztalat.
És azt sem tudtam, hogy egy kapcsolathoz nem elég, ha görcsösen akarjuk. Összeköltözünk, és azon agyalunk, mit is kellene tennie másképp a másiknak ahhoz, hogy boldog legyen legalább az egyikőnk. Ha csak pár percre is.
Ma már tudom, hogy a szerelem csak a fűszer, ami néha épp arra elég, hogy megmentsen egy borzasztó levest a kukától. De néha nem, még erre sem elég.
Mert ha nem jók az alapok, ha nem jók az alanyok, akkor bármit tehetek bele, akkor sem lesz az igazi. Csak véres verejtékkel főtt, borzalmas trutymó.
