Reggel van. Felettem épp most húzták le a wc-t, alattam meg a gyerekek szokásos visítozása. Nem akarnak oviba menni.
Kint már a madarak csiripelnek, lassan kezdi betölteni a teret a nap sugarai.
Reggel van. Fekszek az ágyban, próbálom ki-kidugni bizonyos időközönként egy-egy végtagom, de érzem, nincs kedvem kibújni a meleg paplan alól. Húzom az időt már megint, ma sincs hajmosás -gondolom magamban-, majd örömmel nyugtázom, hogy szerencsére feltalálták már a száraz sampont.
Reggel van. Félek kimerészkedni az ágyból, félek megnyitni az e-mailt, félek felvenni a rezgő telefont, félek becsámborogni az egyetemre. Félek, hogy egy óvatlan pillanatban elveszítem mindazt, ami még ebben a percben, itt, a paplan alatt az enyémnek számít. Félek, hogy már megint hamis illúziókban ringatom magam, és hogy amit otthonnak hiszek, végtére is csak egy kis albérlet, mely sosem lesz az enyém. Félek, félek, f-é-l-e-k.
