Merengés

Gimis éveim alatt minden reggel ugyanannak a csuklós busznak a hátuljában zötykölődtem, ugyanazokkal az arcokkal. Nem tudtam a nevüket, foglalkozásukat, nem beszélgettem velük, de mégis ismertem őket. Tudtam, melyik megállóban szállnak le, milyen a kedvük, mikor voltak fodrásznál, és hogy hányszor vették fel egy héten ugyanazt a ruhát. A test-és szájszagokról nem beszélek 🙂

De volt ott, a tömegben egy nő, aki mindig a Család utcánál szállt fel. Picike, törékeny, vörös hajú, 30-as. A rúzsa épp olyan színű volt, mint a haja. A ruhája egyszerű volt, akárcsak ő maga, én mégis szépnek láttam.

De nem csak reggelente találkoztam vele. Láttam őt szombatonként a piacon, délutánonként a Kossuth téren, buszra várni a Művháznál. Mindig egyedül volt.

Sajnáltam szegényt, és mindig azon gondolkodtam, hogyhogy nem tudott még összeszedni egy magányos apukát.

Aztán leballagtam, másik városba kerültem, és nem láttam többé őt.

Egészen szilveszter másnapjáig.

Újra reggel volt, én pedig a csuklós busz hátulja helyett már a kocsinkból bambultam ki az ablakon. És akkor megláttam őt, a Művház előtt, a buszmegállóban.

Párducmintás bunda, vörös haj, vörös rúzs, szomorú szemek és magassarkú. Kezében pedig egy kiskosár, ő pedig rendületlenül várta az ötöst buszt.

A stílus maga az ember. Harsogta folyton Szikszainé Tanárnőnk. És igen. Ő jelen esetben feltűnően kétségbeesett, elkeseredett lehet. Vár egy buszra, ami talán már sohasem fog érte eljönni.