Babafotóval szemezgetek.
Hatalmas szempillák, tündérkék szemek, huncut mosoly.
Rád hasonlít.
Képkockák villannak be.
A nyár, a Tisza, a zene, és Te. Egy mosoly, egy simogatás, egy csók. Üzenetek, álmok. Ízek, illatok. Testek és vágyak.
Aztán semmi. Jó helyen voltunk, csak rossz időben. Mondod. És tudom.
Miénk is lehetne.
Túl sok az és, túl sok a ha. És most már nincs se és, nincs se ha.
Csak mi meg ti.
A reményt az édes tudatlanság élteti.
Amikor nem tudjuk még, mit hoz a holnap. Amíg bizakodhatunk abban, hogy talán minden sikerülhet. Édes pillanatok ezek…
**** Bocsánat a tűrhetetlen minőségért. Ma lestem bele az Így jártam anyátokkal legújabb részébe. És kibuggyant két könnycsepp. Persze az is lehet, hogy csak a két órája megírt stilisztika vizsga miatt van ez. Meg a folyamatos alváshiány miatt.
Ki tudja. Én nem.
“Néha jó, néha rossz, néha nem.
Néha nem foglalkoztat semmi sem.
Végül minden végső helyére kerül,
maradok – ott, ahol voltam – egyedül.
Beborítva sugarakkal,
szemben állok a Nappal.”
Gimis éveim alatt minden reggel ugyanannak a csuklós busznak a hátuljában zötykölődtem, ugyanazokkal az arcokkal. Nem tudtam a nevüket, foglalkozásukat, nem beszélgettem velük, de mégis ismertem őket. Tudtam, melyik megállóban szállnak le, milyen a kedvük, mikor voltak fodrásznál, és hogy hányszor vették fel egy héten ugyanazt a ruhát. A test-és szájszagokról nem beszélek 🙂
De volt ott, a tömegben egy nő, aki mindig a Család utcánál szállt fel. Picike, törékeny, vörös hajú, 30-as. A rúzsa épp olyan színű volt, mint a haja. A ruhája egyszerű volt, akárcsak ő maga, én mégis szépnek láttam.
De nem csak reggelente találkoztam vele. Láttam őt szombatonként a piacon, délutánonként a Kossuth téren, buszra várni a Művháznál. Mindig egyedül volt.
Sajnáltam szegényt, és mindig azon gondolkodtam, hogyhogy nem tudott még összeszedni egy magányos apukát.
Aztán leballagtam, másik városba kerültem, és nem láttam többé őt.
Egészen szilveszter másnapjáig.
Újra reggel volt, én pedig a csuklós busz hátulja helyett már a kocsinkból bambultam ki az ablakon. És akkor megláttam őt, a Művház előtt, a buszmegállóban.
Párducmintás bunda, vörös haj, vörös rúzs, szomorú szemek és magassarkú. Kezében pedig egy kiskosár, ő pedig rendületlenül várta az ötöst buszt.
A stílus maga az ember. Harsogta folyton Szikszainé Tanárnőnk. És igen. Ő jelen esetben feltűnően kétségbeesett, elkeseredett lehet. Vár egy buszra, ami talán már sohasem fog érte eljönni.
Félelmetes, hogy a legjobb sorokat akkor szövöm meg agyam kis pókhálójában, amikor már kikapcsoltam a telefont, laptopot, tévét, leoltottam a villanyt, és becsuktam a szemem.
De talán ez mindent elmond.
Ha valami új kezdődik, az ember mindig reménykedik valami tisztábban, szebben, boldogabban.
Nincs ez másként az új év beköszöntével sem. Emberek milliói gyermeki naivitással imádkoznak azért, hogy mihelyt éjfélt üt az óra, minden, ami rossz volt addigi életében, egycsapásra jóra forduljon. Mint a mesében…
Igyekszem racionálisan szemlélni a világot, és nem babonákra bízni a szerencsémet, de tény ami tény, a sorsot én sem szeretem kivívni magam ellen.
Mikor átléptünk 2014-be, a himnusz alatt csendes szemlélőként kémleltem barátaink arcait, mozdulatait. Az egyik épp éjfélkor öntötte ki a pezsgőjét, neki takarítással indultak az első másodpercek.Volt, aki a himnusz soraiba lovallta bele magát, volt, aki csókokkal indította 2014-et, és olyan is, aki bosszúsan.
Mit is mondhatnék? Életem legrosszabb újéve volt, belecseppentem egy párkapcsolati drámába, sírtam, féltem, féltettem, elhagytam a gyűrűmet, gyomorrontásom lett, és tulajdonképpen sok-sok apró fekete lyuk maradt az emlékezetemben.
Mindezek ellenére mosolyogva konstatáltam a nap pislákolása közben, hogy igen, lehet, hogy szarul indult ez a 2014, és most minden összejött, aminek össze lehetett, de valami furcsa, bizarr, ambivallens módon mégis közelebb kerültem azokhoz, akik a legfontosabbak számomra.
Rendíthetetlenül reménykedem abban, hogy ebben az évben sikerül otthonra, biztonságra lelnem, és hogy mellettem lesznek továbbra is azok, akik képzeletben mindig fogják a kezem.
