Már nincs mitől tartanom.
Suttogom magamban, magamnak.
Pedig van, és pontosan tudom, hogy már nincs messze.
Az élettől most kapok pár apró kis pofont, hogy ne fájjon annyira az a hatalmas csattanás, aminek nemsoká kisgazdája leszek.
Nem félek, nem félek, minden jó lesz.
Mantrázom, és a végén egy percre tényleg el is hiszem.
Pedig nem.
Mert az oké, hogy 11 nap alatt eltalpal az ember 110 órát, gyulladt, műtétre váró bölcsességfoggal, rosszindulatú libákkal. Ebbe még nem döglök bele.
De amihez napról-napra, pislogásról-pillantásra egyre közelebb kerülök… Nos, abba egy kis részem minden bizonnyal alaposan beledöglik.
Lélekben kezdek felkészülni 2014-re. El fogok veszíteni valakit, aki nagyon fontos, kapok valamit, ami hatalmas segítség, és beérik valami, aminek már rég be kellett volna.
