Végtelen álom

Sétálok.

Messziről minden ismeretlen ismerősnek tűnik. Régi osztálytársra, elfeledett szerelemre, ellenségre, a buszsofőröke, az egyik vásárlónkra emlékeztetnek.

Persze ahogy közelebb jönnek, szertefoszlik a varázs, és ezek az emberek is vadidegenekké válnak. Fogalmuk sincs arról, hogy milyen érzéseket hoznak elő belőlem, gépiesen mennek tovább.

Ahogy én is.

De közben a rég elfeledett emlékek fel-felcsapnak bennem. A gyerekkorom, az otthonom, a boltunk, az iskolám. Nyíregyháza. A repülőtér, a Tisza, Gulács.

Abban a percben, amikor megtudtam, hogy felvettek az egyetemre öt évvel ezelőtt, tudtam, hogy új életem kezdődik. Azt azonban nem is sejthettem, hogy ez az élet tényleg teljesen más lesz, mint előtte. Már nem vagyok többé jó tanuló, nem leszek a boltos lánya. Nem köszönnek a buszsofőrök, nem ismeri senki a szüleimet, és hiába magyarázom bárkinek is, mi van mögöttem, senkinek nem csillan fel a szeme.

50 km választ el a hazától. Ott élnek a legjobb barátnőim, minden utcáját ismerem, s minden sarokhoz egy-egy emlék fűz. Ha hazamegyek, nincs az az érzésem, hogy mindenki messziről ismerősnek tűnik. Mert nem csak tűnnek, azok is.

Biztonságban érzem magam otthon.

Debrecenben folyton elveszek.

Észrevetted már, hogy bizonyos dolgok, ha vért izzadsz is, mégsem sikerülnek? Mások meg egy pillantással megoldódnak? Küzdelem, verejték, fájdalom nélkül? Nem furcsa ez?

De. Furcsa, elképesztő, emberfeletti.

Ha a saját útadon jársz, akkor valamiért könnyebben kinyílnak a kapuk előtted. Néha még csengetni se kell. Minden könnyedén, magától értetődően működik.

Ha pedig már megint egy kis ösvényen evickélsz, akkor meg valamiért semmi sem sikerül. Még azok sem, amikben biztos voltál, hogy menni fog. Bevonzod az idióta, kretén, bunkó, gerinctelen emberek tömkelegét, és csak állsz ott, mint Rozi a moziban, s pislogsz, hogy mi a fene is történik.

Azt hiszem, néha érdemesebb csak egy célt kitűzni magunk elé. S arra koncentrálni, azon dolgozni.

A lényeg, hogy nemes cél lobogjon előttünk. Olyan, amitől jobbak, okosabbak, emberibbek, többek leszünk. Ne a pénz, a csillogás hajtson, mert akkor megint eltévedsz.

Azt hiszem, itt az ideje végérvényesen belátnom, hogy bizonyos embereket, célokat végérvényesen le kell fejtenem magamról. Nélkülük talán több lehetek, mert velük, miattuk folyton csak körbe-körbe keringek. És már szédülök.

“Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok. Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek. Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk. Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak.

Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerű ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is. A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést! Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni. Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön.”