Ha boldog akarsz lenni, soha ne arra figyelj, mit mondanak mások.
Nehéz boldognak lenni.
Becsukom a szemem, befogom a fülem, nem hallok, nem látok, nem érzékelek. Nem látom a gúnyos mosolyokat, nem hallom a körmönfont kérdéseket. Ellazulok. Benyomom a zenelejátszót, hangerő föl. Elterülök a szőnyegen, és érzem, ahogy a lelkemből elkezd távozni a sok-sok negatív gondolat, érzés. Nagyon jó méregtelenítés ez. A kedvenc számom megy. Torkom szakadtából énekelek, nem érdekel a szomszéd, a csörgő telefon, semmi, semmi.
Újra élek.
Nem akarok haragot dédelgetni. Nem akarom, hogy mérgezze a düh a lelkem, nem akarok gyomorgörcsben élni. Nem akarom megérteni azokat, akik folyton keresztbe tesznek nekem, akik úgy alkotnak rólam véleményt, hogy azt se tudják, ki vagyok. Nem akarok mások tettein agyalni, úgy akarok élni, ahogy az nekem jó.
Dönthetek: megpróbálom elfogadni az energiavámpírjaimat, igyekszek felülemelkedni a kicsinyességükön, és nem nevetem ki őket az unintelligens megnyilvánulásaik miatt, amik persze őket minősítik. Vagy pedig egyszerűen csak feltekerem a hangerőt, és magasból teszek rájuk.
Az utóbbit választottam. Nem akarok örök optimista lenni, arra várni, hogy ezek az emberek egy szép napon megváltoznak, és másképp állnak majd hozzám.
Nem akarok integetni a távolodó hajónak. A kezem már rég leszakadt.
Becsukom a szemem, befogom a fülem, és nem fáj.
