Épp a hogyan vesszünk össze egymással még jobban nevű társasjátékot játszottuk. Kár, hogy nekünk ez nem csak játék és mese volt.
Órákig szótlanul tevékenykedtünk egymás mellett. Egymásra se néztünk. Persze én csak még jobban pumpáltam az idegeimet, és a végére már odáig jutottam, hogy inkább elkezdek egy boxzsákot püfölni, nehogy éjszaka csináljak veled valamit.
Aztán este lett, te az egyik falhoz, én a másik fal felé húzódtam, és ahogy hallottam a ritmusos szuszogásod, hirtelen ellágyultam. Nem tudnék enélkül már elaludni. Ez adja meg az én ritmusom. Nem tudok szépet álmodni, ha elalvás előtt nem bújok hozzád úgy, mintha én lennék az egyik kicsi puzzle darabka, te meg a másik.
Odakucorogtam hát melléd. Te meg úgy tettél, mintha aludnál. De éreztem minden nem-mozdulaton, minden levegővételeden, hogy még dühös vagy. És csak tetteted az alvást. Legbelül pedig nagyon fortyogsz.
Belémnyilalt egy fájdalmas kép. Nem így akarom leélni az életem, nem akarok rád dühös lenni, és nem akarlak bántani szavakkal. Tettekkel meg pláne nem.
De nehéz ez a társasjáték, amiben élünk, nem mondhatom meg neked, hogy mit csinálj, meg mit ne csinálj, még akkor sem, ha hülyeséget teszel. Mert felnőtt vagy, és pontosan tisztában kell lenned mindennek a következményeivel. Nekem az a dolgom, hogy figyelmeztesselek erre, ha esetleg elfelejtenéd…
Ezeken addig-addig morfondíroztam, míg végül elnyomott az álom. Hajnalban viszont te keltettél… Pont úgy bújtál hozzám, ahogy én este, odakucorogtál, és jó erősen megszorítottál. Rosszat álmodtál, azt mondtad. Én meg azt, hogy megérdemled. És mosolyogva visszaaludtunk.
Egy kívülálló talán meg sem tudta volna különböztetni, hol kezdődök én, és hol végződöl te. A takaró alatt annyira össze tudunk tapadni, hogy néha már én sem tudom, melyikünk szíve dobog, s melyikünk gyomra korog.
Minden így van jól.
