Az ember mindig érzi, ha lépnie kell. Ha már hányingere van attól, amit csinál, ha gombóc van a torkában, ha dühös, kedvetlen…
Nos, akkor nincs mese, menni kell…
Éreznünk kell, hogy mi az utunk. Mi az, ami előrevisz, és mi az, amelyiken csak stagnálunk. Ha valamit nem teszünk szívből, csak muszájból, ha nem szeretjük, akkor nem szabad várni. Én mindig ezt vallom. És eszerint cselekszem. Persze ez is, mint minden változás, kellemetlen. Rossz, nyomasztó, hogy már megint tévedtél, és utálod, hogy már megint te vagy a gonosz, az önző, amiért azt mondod: köszi szépen, nekem ennyi elég volt.
Nehéz megtalálni azt az utat, ami nekünk való. Sokszor csak az ösvények visznek oda. És néha rá kell jönnünk, hogy már olyan régóta haladunk az ellenkező irányba, hogy ideje visszamenni a kiindulási pontra.
Bárhogy is döntünk, egyet sosem szabad elfelejteni: Vagy szívből csinálsz valamit, vagy sehogy. Ez a fontos. A többi lényegtelen.
