Bárhogy is küzdök, bármennyire is akarom, be kell látnom, szélmalom harcot vívok érted.
Egyik pillanatban beengedsz a lelked egy külső kis szobájába, és újra megcsillan előttem a remény. Talán tovább is juthatok – gondolom magamban, és újra boldog vagyok, újra élek. Nincs veszve semmi, nincs baj, minden jó lesz. Ringatom magam.
A következő pillanatban újra bezársz. Én pedig tehetetlenül állok a vaskapuknál. Egy jó ideig nem fognak újra kinyílni.
Egyszer kellek, nagyon akarsz, és úgy fúrod magad belém, úgy csimpaszkodsz rajtam, hogy attól félek, véletlen megfojtasz egy óvatlan pillanatban. Szeretsz, szeretlek, minden meleg, minden harmonikus, helyükre kerülnek a dolgok, értelmet nyer minden, fellendül az anyagcserém, újra kapok levegőt, elmúlik a sápadtságom, és virulok. Élek.
Éltetsz.
Aztán újra bezársz,kilöksz, megbántasz, sírok, és mire felocsúdok, te már sehol nem vagy. Nem akarsz, nem keresel, nem talállak, hideg van, fázom, minden szürke, és nincs rendben semmi. Nincs energiám, nincs erőm, és csak agyalok, mégis mi a fenét rontottam el. Nem kapok levegőt. Olyan vagyok nélküled,mint egy pincébe zárt virág. Nem kapok se napfényt, se vizet, se szeretetet.
Nem tudom, miért ilyen nehéz ez. Hiszen az ember vagy szeret valakit, vagy nem. Nincs középút, nincs semlegesség. Nincs olyan, hogy talán.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: