Bármerre mehetek, bárkivel lehetek, te már örökre bennem élsz. Beleégtél a bőrömbe, a lelkembe, az agyamba, minden kis sejtembe.
Minden pillanatomban ott vagy, ha nem akarok rád gondolni, akkor is eszembe jutsz a legjelentéktelenebb tárgyak révén is.
Nem látok mást, nem hallok mást, nem érintek mást, nem szagolok mást, nem akarok mást, nem nem nem… csak téged.
Ha ez nem elég, hát ez van.
Persze néha egy romantikusabb pillanatomban azt képzelem, te is legalább annyira szeretsz, mint én. És hogy minden otromba tetted mögött a szeretet van, hogy féltesz magadtól, és hogy a legjobbat akarod nekem. Ilyenkor tovább gondolom ezt a rózsaszín képet, és szinte már látom magam előtt az arcod, ahogyan épp elalvás előtti pillanatban magad elé képzelsz. És mosolyogsz. És hiányzom.
Még mindig nem adtam fel azt az elcseszettül lehetetlen reményt, hogy egyszer elém állsz, és bevallod, hogy mindigis én kellettem, mindigis én voltam az.. és most már egy percet sem akarsz nélkülem eltölteni. Agyamban megszólalnak a harangok, látom magam csodaszép menyasszonyként, aztán hatalmas pocakkal, és magam előtt látom azt a kisembert, aki a kettőnk szerelméből lett összegyúrva.
Makacsul ragaszkodom, makacsul harcolok ezért az álomképért. Lehet, hogy egyszerűbb lenne a porba döngölni mindezt, és tovább állni, de akkor nem én lennék én… Amikor először megláttalak a füstös pubban, én már akkor tudtam, hogy te egy különleges alkotóeleme leszel az életemnek. És azóta is pillangók röpködnek, könnyek gördülnek, mosolyok görbülnek… Nem változott semmi, csak az éveim, az éveink száma nőtt.