Én tényleg utálok költözni.

Nemrég összeszámoltam, egy éven belül már hatodjára csomagolom össze az életem. A rutin már adott, már tényleg csak a legfontosabbakat igyekszem magammal vinni az új otthonokba, a felesleges, nem használt cuccok hamar lemorzsolódnak. Pár óra alatt össze tudom pakolni mindenemet, és hasonló gyorsasággal rakosgatom is ki. Aztán újra be, ki, el, meg, át, rá…

Most azonban valami új kezdődik… Veled.

Már nem csak a magam apróságait, hanem a tiedet is szedegetem ki a dobozokból… És együtt választjuk ki a bútorokat, együtt döntünk mindenről, és a hideg kiráz attól a gondolattól, hogy néhány hete még álmodni sem mertem volna, hogy ez velem, velünk meg fog történni.

De most itt vagyunk, valaminek a kezdete előtt, ami remélem, hasonló szép reményekkel fog kecsegtetni. Próbálom kizárni az agyamból a negatív gondolatokat, a csalódásokat, mások jóslatait, és csak azzal foglalkozni, ami most van. Mert az jó. De tényleg.

Fészket rakunk, és remélem, jók az alapok, hogy egyetlen vihar, orkán, hóvihar se tudja majd elmosni.

Csak ez a fontos. A többi lényegtelen. Az emberek jönnek-mennek, köpködnek, figyelnek, irigykednek, belénkmarnak… De már lepereg. Ha mellettem vagy, nagy gond már nem lehet.

Mert te vagy az, akit soha nem tudtam megunni. Én az a lány vagyok, aki nagy elánnal veti bele magát egy új munkába, egy új emberbe, aztán amikor megismeri azok árnyoldalait, igazi valóit… elkezd menekülni. Hirtelen hányingerem lesz, és legszívesebben csak futnék, futnék, jó messzire.

De te más vagy. Ismerem az összes rossz tulajdonságod, hülyeséged, zizidet, bolondságod, kiállhatatlan vonásaidat.. mégsem fogtam még menekülőre. Soha. Mindig, minden ellenére láthatatlan mágnesként vonzol magadhoz. Úgy, ahogy eddig soha senki…

Már egy hete csak pislogok magam elé, és egyszerűen nem tudom elhinni.

Hogy újra itt vagy, hogy újra szeretsz, és hogy most talán már elég vagyok, kikötöttünk. Egymás mellett.

Annyira régóta vártam erre a pillanatra,és most, mikor végre az ölembe pottyant egy váratlan pillanatban… attól félek, hogy ez az egész csak egy szép álom. És rettegek attól, hogy mikor kell ebből felébrednem.

Ha valami ennyire szép, óhatatlanul arra gondolok, lesz még ennek böjtje. De ne legyen igazam. Csak most ne!

Pár nap és együtt fogunk élni. Újra, de most másképp. Előttünk az ismerős ismeretlen, a kíváncsiság, a vágy, hogy újra együtt legyünk, boldogan. És próbálok nem gondolni arra a sok szarságra, amit megtettél velem.. De én sajnos nem az a típus vagyok, aki könnyen felejt.

Azt akarom, hogy most végre sikerüljön, azt akarom, hogy most végre tényleg akarj, azt remélem, hogy nem ijedsz majd meg, és bízom abban, ez elég lesz.

Én mindennap veled akarom kezdeni és befejezni a napot. Mert ha ez megvan, jöhet bármi szarság, az eleje és a vége már jó. A többi meg úgysem számít.

Lelkünk a vágytól jóllakottan
Kielégülten hátradőlve
Nincs felhő, mi árnyékot vetne
Mi sötétséget jövendölne

Érzelmek nélkül rohanó
Isten-színű hallgatag idő
Mosolyogva rólam álmodsz
A villám belül egyre gyengülő

Mondd, hogy jó
Mondd, hogy én
Hogy senki más
E Föld egén

Most végre biztosan tudhatod,
Hogy megtanultam tőled a leckét
És végre biztonságban vagy
Ölelve a végtelen testét

A tükörből messze tűnt már
Elnyűtt bosszúálló arcom
Éhenmaradt álmaimban
Csak hozzád fohászkodom

Mondd, hogy jó
Mondd, hogy én
Hogy senki más
E Föld egén

Bárhogy is küzdök, bármennyire is akarom, be kell látnom, szélmalom harcot vívok érted.

Egyik pillanatban beengedsz a lelked egy külső kis szobájába, és újra megcsillan előttem a remény. Talán tovább is juthatok – gondolom magamban, és újra boldog vagyok, újra élek. Nincs veszve semmi, nincs baj, minden jó lesz. Ringatom magam.

A következő pillanatban újra bezársz. Én pedig tehetetlenül állok a vaskapuknál. Egy jó ideig nem fognak újra kinyílni.

Egyszer kellek, nagyon akarsz, és úgy fúrod magad belém, úgy csimpaszkodsz rajtam, hogy attól félek, véletlen megfojtasz egy óvatlan pillanatban. Szeretsz, szeretlek, minden meleg, minden harmonikus, helyükre kerülnek a dolgok, értelmet nyer minden, fellendül az anyagcserém, újra kapok levegőt, elmúlik a sápadtságom, és virulok. Élek.

Éltetsz.

Aztán újra bezársz,kilöksz, megbántasz, sírok, és mire felocsúdok, te már sehol nem vagy. Nem akarsz, nem keresel, nem talállak, hideg van, fázom, minden szürke, és nincs rendben semmi. Nincs energiám, nincs erőm, és csak agyalok, mégis mi a fenét rontottam el. Nem kapok levegőt. Olyan vagyok nélküled,mint egy pincébe zárt virág. Nem kapok se napfényt, se vizet, se szeretetet.

Nem tudom, miért ilyen nehéz ez. Hiszen az ember vagy szeret valakit, vagy nem. Nincs középút, nincs semlegesség. Nincs olyan, hogy talán.

Bármerre mehetek, bárkivel lehetek, te már örökre bennem élsz. Beleégtél a bőrömbe, a lelkembe, az agyamba, minden kis sejtembe.

Minden pillanatomban ott vagy, ha nem akarok rád gondolni, akkor is eszembe jutsz a legjelentéktelenebb tárgyak révén is.

Nem látok mást, nem hallok mást, nem érintek mást, nem szagolok mást, nem akarok mást, nem nem nem… csak téged.

Ha ez nem elég, hát ez van.

Persze néha egy romantikusabb pillanatomban azt képzelem, te is legalább annyira szeretsz, mint én. És hogy minden otromba tetted mögött a szeretet van, hogy féltesz magadtól, és hogy a legjobbat akarod nekem. Ilyenkor tovább gondolom ezt a rózsaszín képet, és szinte már látom magam előtt az arcod, ahogyan épp elalvás előtti pillanatban magad elé képzelsz. És mosolyogsz. És hiányzom.

Még mindig nem adtam fel azt az elcseszettül lehetetlen reményt, hogy egyszer elém állsz, és bevallod, hogy mindigis én kellettem, mindigis én voltam az.. és most már egy percet sem akarsz nélkülem eltölteni. Agyamban megszólalnak a harangok, látom magam csodaszép menyasszonyként, aztán hatalmas pocakkal, és magam előtt látom azt a kisembert, aki a kettőnk szerelméből lett összegyúrva.

Makacsul ragaszkodom, makacsul harcolok ezért az álomképért. Lehet, hogy egyszerűbb lenne a porba döngölni mindezt, és tovább állni, de akkor nem én lennék én… Amikor először megláttalak a füstös pubban, én már akkor tudtam, hogy te egy különleges alkotóeleme leszel az életemnek. És azóta is pillangók röpködnek, könnyek gördülnek, mosolyok görbülnek… Nem változott semmi, csak az éveim, az éveink száma nőtt.