Nem tudom mi az oka, talán rossz a karmám, amiért reménytelenül rózsaszínben látom a legfeketébb dolgokat is.
Feketében vagy, fekete a szíved, fekete a lelked, fekete a jövőd, fekete a múltad, a múltunk… mégis látok benne rózsaszínes pontokat. Nagyítóval, és talán, talán csak beképzelem, de én akkor is látom. Más talán nem, de én igen…
Kísérlek az úton, miközben már te is, én is más kezét fognánk. Talán csak akkor tudjuk ezt megtenni, ha végre elengedlek. Örökre.
Lehetnék dühös, megbántott, megalázott, bosszúálló, a sok-sok sebért, amit tőled kaptam, de végső soron annyira mindegy.
Átmenetek vagyunk egymás életében, és talán eljön majd az a pillanat is, amikor te is azt fogod érezni, amit én. De talán akkor én már messze leszek…
Mindig valami kellemes emlékbe, mosolyba, ölelésbe, csókba kell támaszkodnom, hogy erőt tudjak meríteni. Nehéz a menetelés egyedül, nehéz visszamenni hozzád, aki alaposan kipukkasztottad a rózsaszín lufimat, nehéz mosolyogni rád, miközben annyit bántottál.
De kellenek ezek a reménytelen pillanatok is… Ha nem kellene vért izzadnom a szeretetedért, túl unalmas lenne az életem. 2013-ban is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: