Végtelen álom

Már nem bírok harcolni tovább. Kifogytam, nincs erőm, nincs energiám.

Éveken át lyukas zsákba töltögettem minden energiám, minden szeretetem, minden odaadásomat. A folt a zsákon néha tágult, néha összeszűkült; végtére is teljesen mindegy már. Természetéből adódóan folyton kiürült, hiszen a lyukas zsákok márcsak ilyenek.

Tudtam, végig éreztem, hogy nekem ennél jobb, szebb, több is járhat, tisztában voltam azzal, hogy nekem egy  kisujjnyi nem elég belőle, nekem minden kell. A lénye, a lelke, a mindene.

Folyton nyugtattam magam az első pillanattól kezdve, hogy lesz még jobb. De valójában semmi nem lett jobb, csak rosszabb. Ha valami már az elején nyögvenyelősen megy, akkor hagyni kell. De tényleg.

Ha valaki menni akar, ki kell nyitni neki az ajtót. Csak rajta. Lehet, hogy egy kicsit belehalok, de jobb minél hamarabb picit meghalni, mint később sokkal jobban. Ha valaki nem eléggé szeret, nem úgy szeret, akkor nem kell várni. Mert az évek múlásával már minden rutinossá válik, és nem történnek már csodák.

Jobb ez így. Nem vagyok boldog, nem érzek megkönnyebbülést, vagy bármi olyan dolgot, amit kellene. Egyszerűen csak fáj, fáj, hogy hiába volt minden. De legalább megpróbáltam… Mégha túl hosszú ideig is tartott a hinni akarásom…

Legbelül érzem, ettől már csak jobb jöhet. Hogy a rossz után tényleg jön valami jobb, szebb, nemesebb, igazabb.

Nem tudom mi az oka, talán rossz a karmám, amiért reménytelenül rózsaszínben látom a legfeketébb dolgokat is.
Feketében vagy, fekete a szíved, fekete a lelked, fekete a jövőd, fekete a múltad, a múltunk… mégis látok benne rózsaszínes pontokat. Nagyítóval, és talán, talán csak beképzelem, de én akkor is látom. Más talán nem, de én igen…

Kísérlek az úton, miközben már te is, én is más kezét fognánk. Talán csak akkor tudjuk ezt megtenni, ha végre elengedlek. Örökre.
Lehetnék dühös, megbántott, megalázott, bosszúálló, a sok-sok sebért, amit tőled kaptam, de végső soron annyira mindegy.
Átmenetek vagyunk egymás életében, és talán eljön majd az a pillanat is, amikor te is azt fogod érezni, amit én. De talán akkor én már messze leszek…

Mindig valami kellemes emlékbe, mosolyba, ölelésbe, csókba kell támaszkodnom, hogy erőt tudjak meríteni. Nehéz a menetelés egyedül, nehéz visszamenni hozzád, aki alaposan kipukkasztottad a rózsaszín lufimat, nehéz mosolyogni rád, miközben annyit bántottál. 
De kellenek ezek a reménytelen pillanatok is… Ha nem kellene vért izzadnom a szeretetedért, túl unalmas lenne az életem. 2013-ban is.

Szeretem a dolgokat elhúzni. Patópáloskodni. Mikor már szorul a nyakam körül a hurok, akkor kezdek el csak kapkodni. Persze nem lenne szükséges vért izzadnom, de az utolsó utáni percben már nem lehet másképp.

Szeretek a kádban ücsörögni, és mélázni a semmin. Szeretek csak bambulni a nagy semmibe, miközben pontosan tudom, legalább 200 feladatom van. De néha nehéz a választás. Így inkább egyiket sem választom. Hátha megoldódnak nélkülem.
Ami persze soha nincs így.

Téged is csak elpatópáloskodlak. Pontosan tudom, már évekkel ezelőtt el kellett volna téged hagynom. Le kellett volna fejtenem kezemről a kezed.
És most sem teszem… Vért izzadok a szeretetedért, folyton küzdök a mosolyodért. Hogy rám mosolyogj. Hogy rám nézz úgy, ahogy senki másra. Mindent elkövetek azért, hogy kicsillanjon a fényem a porból. Hogy megláss.

Szorul a hurok már megint, már-már bele is vág a nyakamba.  Tudom jól, csak annyit kellene kiejtenem, hogy vége, hagyjuk egymást békén, felejts el… És akkor újra élhetnék. Hurok, vér, fájdalom nélkül.
Mégsem teszem. Néha már alig kapok levegőt. Megbénít a hangulatváltozásod.

Egyik pillanatban szeretsz, és újra élek.
A következő pillanatban meg ellöksz, és újra hideg vagy, én meg újra fuldoklom.

Rossz ez a kiszolgáltatottság, rossz ez a sok szenvedés, az erőm egyre fogy.

Nem lehet így élni. Vagy szeress, de akkor szíved teljes erejéből. Vagy hagyj békén. Örökre.

Más út már nincsen. Különben megfulladok.

Fekszem a karjaidban. Hozzád bújok, jó szorosan. Most jó, nagyon jó.
Simogatod a hajam, az arcom. Alig kapok levegőt, az orrom a bőrödbe nyomom, de nem érdekel. Be akarom szívni minden sejtedet. Minden porcikámban érezni akarlak. Még ha közben meg is fulladok.

Csendben vagyunk, csak egymás szuszogását halljuk. Nekem persze kattog az agyam. Várom, hogy mondj valamit. Valamit, amit hallani akarok. Te persze nem mondod. Ami nem baj, hiszen ettől lesz igazán értékes az a mondat. Majd. Ha kimondod.

De lehet, hogy nem mondod. Soha. Vagy nem úgy. Kitudja.

Agyalok ezerrel, és közben elfelejtem élvezni, értékelni a pillanatot.

Hogy velem vagy.

Hogy engem simogatsz.

Hogy bennem vagy.

Hogy benned vagyok.

Reménytelen vagyok!

Az élet annyira egyszerű. Legalábbis akkor, amikor már öreg vagy, és időd mint a tenger. Kívülről látod már a dolgokat, visszatekintesz azokra a pillanatokra, amikor azt hitted, itt a vég, és csak mosolyogni tudsz már rajtuk. Meglátod az összefüggéseket, rájössz, hogy ki is volt az, akivel nem kellett volna soha az életben találkoznod, megfejted a rejtélyeket, és minden világossá válik egycsapásra.

De amíg nem zörögnek a csontjaid, addig minden annyira nehéz, ijesztő, kérdéses, titkos, és fontos.

Tudod, hogy mit kellene tenned, mégsem teszed. Reménykedsz a reménytelenben, vakon hiszel, bízol, és imádkozol, hogy ne legyen igazuk azoknak, akik jó előre megmondták, hogy ez így márpedig nem lesz jó. Aztán pofára esel. És újra, és újra.

Minden egyes nap pontosan tudod, érzed, hogy hibázol. Mert újra magadhoz engeded azt, akit kilométerekről kerülnöd kellene, mert elhiszed azt, amiről tudod, hogy hazugság, és amiért simogatod azt, akit éppen rugdosnod kellene a húsz centis magassarkúddal. 

De mi nők, már csak ilyen címeres idióták vagyunk. Kell nekünk a dráma, a sírás, a rinya, a sajnáltatás, a düh, a megalázás. Belénk van kódolva a mazochista hajlam, szeretünk szenvedni, máskülönben nem éreznénk, hogy élünk. Hogy történik valami. Hogy is mondják? Miért csapkodom magam ostorral? Mert olyan eszméletlen jó, mikor abbahagyom!

Már nem bírtam tovább magamba fojtani azt a sok érzést, megérzést, gondolatot, fájdalmat, örömöt, bánatot, félelmet, reményt, ami bennem van. Van, hogy a sok-sok érzés már nem bír tovább benned lenni, már nem bírod magadban tartani. Ki akarnak jönni. És szavak, mondatok, bejegyzések formájában valami maradandót létrehozni. Szóval most ez történt itt velem ma, fürdés közben, valentin napon.

Amúgy meg, ha már itt tartunk: Fuck Valentine’s Day, and have a NICE day!!!