Végtelen álom

Átlag hétköznap, állunk a sorban a pénztár előtt. Mellettem a lányom, igaz, nem a saját lábán, a babakocsijából szemléli a világot. Mögöttem a sorban két harmincas, mókás pasi, akik össze-vissza köszöngetnek a csajoknak, persze szemlézik őket hátulról, ahogy illik.

Én persze mosolygok rajtuk. Meg magamon is. Pár éve ők a zsánereim voltak… Elhittem volna nekik a szerelmet, a bókot, hogy csak én, senki más… A tapasztalt asszonyok tudásával mosolygok hát…

Mögöttem a sorban egy idős néni, ő már nem csak mosolyog, hanem “fiatalság, bolondság…” jelige alatt nevet rajtuk. A sor nehezen halad, a pasik már az olcsó butatelefonnal hülyéskednek, hátha az válaszol nekik, ha már az előttem álló fiatal lány nem…

… a lányom tátott szájjal nézi őket. Mit nézi, bámulja a két fiút, mosolyog rájuk, ők pedig észreveszik. Vicces, hogy épp egy fél éves az egyetlen nőnemű, aki csodálattal figyeli itt őket. A mögöttem lévő nő grimaszol a lányomnak, mondja is neki, látod, milyenek ezek a fiúk, bolondak mind. A két férfi sietve hozzáteszi ehhez, hogy nemsokára majd megtudod, 20 év nem sok idő…

Beleremegek a gondolatba is, hogy a lányom annyira hülye legyen, mint amilyen én voltam…

Sose fogom megérteni, miért nem volt elég bátorságom hamarabb elsétálni bizonyos helyzetekből, miért hagytam magam megalázni, miért engedtem, hogy elszálljanak az évek… Álmomban néha még kísért a múlt, persze a jelen tényeivel vegyítve, miszerint bemutattam a múltamnak a lányom. Ő meg nekem a barátnőjét. Álmomban gonosz voltam, és azt mondtam neki, látom, az átkom még tart, mert pár éve azt kívántam, ha tőlem nem akart, mástól ne is legyen gyereke…

Ma már minden rosszat elengedtem. Emlékszem, miközben életem legkeményebb perceit éltem át, és erőt vettem magam a költözéshez, a lift ajtónál próbáltam megtalálni ennek a nyomorult helyzetnek a pozitívumát. Hogy mi volt az? Akkor, és ott arra gondoltam, hogy ezt egy kislányért teszem. A zsigeremig éreztem már akkor, 3 éve, hogy a lányom már kiválasztott. És igen… Érte megérte.

Bejött egy méhecske a nyitott ablakon. Szegény, nagyon zümmög, próbál kijutni a másik ablakon, ami persze zárva. Talán segíthetnék rajta, de nem teszem, pár centire van már csak a megoldástól. Figyelem, s ahogy ezt teszem, arra gondolok, én is ilyen voltam, mint ez a méhecske. Néha betévedtem valakihez, azt hittem, jó lesz, egy ideig maradtam is, de folyton falakba, akadályba botlottam. Néha éveken át…

Azt hittem, ha küzdök, elnyerem a jutalmam -akár a mesében-, képtelen voltam az elengedésre, tovább lépésre, arra, hogy emelt fővel távozzak. Inkább hagytam, hogy darabjaimra essek, hogy egy kicsit meghaljak… De a végén mindig megtaláltam a kiutat.

A méhecske is rájött a titokra, én pedig élvezem a zeneiskolából átszűrődő fuvolát, a gyerekek visítozását, a kislányom rugdalását a pocakomban. 🙂

Igen. Néha megesik, hogy az első megérzésünk cserben hagy, és azzal kötjük össze az életünket, akivel nem gondoltuk volna, hogy komoly lesz. És csak utólag esik le, hogy amikor már feladtuk a küzdést a sors ellen, akkor indul meg lavina-szerűen minden. Minden, amiről eddig csak álmodoztunk, mára valósággá lett…

Hazafelé a taxi visszapillantójából kémleltem az utat. Egy teremtett lélek sem volt már az utcákon, mindenki az igazak álmát aludta. A lámpák gyéren világítottak, hajnal volt már, de még nem szürkült, sötét volt mindenütt. Arra gondoltam, ilyen vagyok az életben is, mint most a taxiban: csendes magányban, szótlanul kémlelem a megtett utat. Néha talán túl sokszor nézem hátra, jobb volna előre, az ismeretlen felé figyelni, de szeretek elemezni. Ahogy telnek a napok, hetek, hónapok, úgy kapnak más-más színezetet a múltban történt események, újragondoljuk, új felfedezéseket teszünk, s közben változunk. Csillapodnak az érzelmek, a sérelmek, már látjuk a hibákat, és azt is, hogyan előzhettük volna meg őket.

A taxi közben hazahozott, s nekem mosolyognom kell ezen a szavon: “haza”. Annyiszor hittem már, hogy hazataláltam, hogy végre megérkezhetek, s annyiszor estem már pofára… De mire fordult a kulcsom a zárban, jött az újabb gondolatmenet: otthont csináltam. Újra. Neked is. Ha tudnád, mennyire féltem újra belevágni ebbe, megszeretni valakit, ragaszkodni…Ha érezted volna, mennyi örömöt leltem abban, hogy az üres lakásból meleg otthont csináljak – neked, nekünk…

De te nem vetted észre. Te sem. Mindenki csak a hiányra figyel fel, a csendre, a hidegre, arra, hogy üres minden, és nincs már palacsinta illat.

Vajon mikor jössz majd rá, hogy te voltál az, aki nem adott kulcsot az otthonhoz?

Jól emlékszem a napra, mikor megkaptam. Váratlanul értem haza, te pedig kartonpapírból próbáltál dobozt gyártani, s jöttömre eldobtad. Aztán megtaláltam a blokkot a pénztárcádban. Ékszer… Ékszer!!! Keresni kezdtem. A zoknis-gatyás fiókban, kabátzsebben, cipődben, könyvek mögött, szekrény tetején, de nem akart előkerülni. Másnap lettem volna 24, de én nem bírtam ki egy éjszakát, látni akartam, bármi áron. Forgolódtam az ágyban, az agyam csak úgy zakatolt, de aztán hogyhogy nem,hajnali 3 körül magam jöttem rá a megoldásra – éljen a logikám. Mi az a hely,ahol biztos nem keresném? Hát a köntöszsebed!

Szaladtam ki a fürdőbe, minden porcikám érezte, hogy ott lesz, ott lesz. És ott volt! Piros bársonydoboz, hatalmas szív alakú gyűrű tele apró kövekkel: bordó-piros-rózsaszín színekben pompáztak, az ujjamra tökéletes volt, és a szívecske oldalainál 2-2 fehér kövecske: tisztán, egyszerűen csillogtak, ellensúlyozva a szív színeinek kavalkádját. Csodás volt. Befogtam a számat, úgy visítoztam, és ugráltam, és dobáltam a kezeim, mert tudtam, hogy ez a gyűrű én vagyok, rám gondoltál, mikor megláttad, és emlékeztél a méretemre.
Visszafeküdtem hozzád, átöleltelek,de ekkor már késő volt: te pontosan tudtad, hogy megtaláltam -direkt, erőszakosan, akarva. Odaveszett a varázs, nem volt szép átadás, csak az odavetett mondat: “már úgyis láttad”. 

Persze én imádtam, a jobb kezem gyűrűsujján hordtam, így hát mindent azzal a kézzel csináltam, féltettem őt, és óvtam, élveztem, ahogy mindenki megbámulja.

Büszke voltam. Rád, ránk, a gyűrűre.

Persze semmi sem tart örökké. Pár hónap, és egy baráti bulin, mikor épp megint veszekedtünk , és én épp megint bőgtem miattad, letéptem magamról, és úgy mentem arcot mosni. Aztán nem találtam. Hívtam mindenkit, kutattattam, kerestem, elemeztem a fotókat, de semmi.

A gyűrű abban a percben, mikor először arra gondoltam, mennyire könnyebb lenne az életem nélküled -eltűnt. És vele együtt még annyi minden más is.

Azóta lesem az üzletek kirakatát, de semmi. Limitált széria, már nem gyártják. 

Csak egy képem van róla. És egy érzés, hogy valami hiányzik… a jobb kezem egyik ujjáról.

Másfél éve nem vitt arra a lélek- vagy a lábam, ki tudja? Mikor a költöztetőkocsi ajtaja bezárult, akkor megfogadtam, nem megyek én arra, míg valaki meg nem fogja a kezem, jó erősen, és azt nem súgja: ne félj, húzzuk hát le gyorsan a ragtapaszt.

Néha persze, gondolok rá…  Vajon milyenek a falak? Még mindig sárgák? Kik élhetnek benne? Újra egy pár? És vajon ők még együtt vannak? Vajon náluk is volt tányércsapkodás? Vajon te látod, kik költöztek oda? Hogyne látnád, hiszen velük szembe laksz…

Néha jó lenne visszakapni a kulcsot. Csak pár percre. Felmenni a lifttel, azt hiszem, a 7.-re, de már nem rémlik, mi volt a kód, vagy hogy hanyas az ajtó. Megérinteném a falakat, megmosolyognám a foltokat, hiszen mindegyik egy-egy emlék. Vajon átfestették már? A bolognai után apró piros pöttyök voltak a konyhán, a körömlakkom piros csigavonalat húzott maga után a hálóban, a nappaliban feketét a széktámla. Talán előtörne egy-egy könnycsepp az erkélyen, mikor visszagondolnék arra, mennyit sírtam ott, cigivel a kezembe, hány éjszakán át néztem a szemben lévő házat, miközben te az igazak álmát aludtad.

Így van jól. 
A lakás csak a fejemben elhagyott, lerombolt, besózott, felégetett. A te fejedben egész más kép élhet.

És ez is így van jól.

Én pedig már csak azért imádkozom, többé ne legyen az életembe soha, egyetlen ilyen elhagyott lakás.

Néha olyan jó lenne, ha a gondolatok, amik bennem vannak, szavakká válhatnának.

Jó lenne, ha tudnék kétségek nélkül ölelni.

Jó lenne nem rettegni, hogy a holnap mit hoz, vagy hogy lesz-e veled holnap.

Jó lenne nem félni, mikor épp nem adsz magadról életjelet.

Jó lenne tudni, hogy te is érzed-e, benned is megvan-e az, ami bennem.

Jó lenne esküdözni, belakatozni az ígéretet – akár a tinik.

Jó lenne, ha mernék hinni, bízni benned.

Jó lenne, ha egy fáradt nap után tartanád bennem a lelket.

Jó lenne, jó lenne… Nevetéstől sírni, szerelmes szavakat sugdolózni, becézni, rossz álom után hozzád bújni, szerelmeskedni, nem gondolni arra, ki hallja, s azt sem, hogy hány óra, elutazni csak úgy, a semmibe, telefont kikapcsolni, esőben bőrig ázni, hóban dideregni, tervezgetni, csókolgatni, idegesítően ömlengeni, szivárványt hányni.

Jó lenne úgy feküdni – melletted -, hogy nincs bennem hiány, félelem, elfojtott fájdalom, kétség, néma harag… Nézni a hátad, hallani, ahogy ütemesen veszed a levegőt, ahogy horkolsz, érezni, ahogy az álom és az ébrenlét határán baktatsz, s beleharapni a nyakadba – aztán nevetve csak annyit kérdezni, hogy “mi van”?

Egy hét, és 26 leszek. Még olyan furcsa kimondani ezt a számot. Huszonhat. Ízlelgetem, leírom, hátha könnyebb.

De nem.

Hu-szon-hat. Huszonhat! Huszon-hat?!

Nem érzem a magaménak…

De sebaj, van rá egy évem (és egy hetem), hogy megszokjam. A 27 még furább lesz! Egy hét, és eggyel közelebb leszek a bűvös 30-hoz. Kislányként ez a szám egyenlő volt számomra a családdal, a ráncokkal, azzal, hogy ekkor már feleség leszek, és az életem sínen lesz. Ha visszamehetnék az időbe, ezt a kislányt jól fejbekólintanám. De tényleg. Meg a hülye álmait, a sok-sok reményét, a sírástól nedves párnákat, amikor esténként azért imádkozott, hogy felnőttként minden könnyebb legyen. Mert soha nem lesz semmi könnyebb.

Most persze írnom kellene egy reménykedő mondatot, hogy talán összejön, talán mégis van esély, talán van végtelen álom, de jelen pillanatban a realitás talaján slattyogok, így azt mondom: igen, megerősödtem. Már nem sírok minden kis apró szarságon, már nem akarom, hogy mindenki szeressen. Már nem kell kimondani minden ki nem mondott, de odagondolt mondatot, már nem kell végszó, már nem kell szeretlek, és hiányzol. Már nem kell a köszönöm, meg a sajnálom.

Már megelégszem annyival, hogy ennél jobb is járhat. És hogy ha tovább küzdök, és ha továbbra is ilyen erős maradok, igenis el fog jönni az a pillanat, amikor megnyugodhatok, és kimondhatom: érdemes volt minden könnycsepp, minden fájdalmas pillanat, minden szívszakadás, minden álomba sírt éjszaka, mert végre megérkeztem. De ez még nem az a pillanat. Talán majd jövőre.

“Mondj valamit, amibe belekapaszkodhatok, és sosem engedem el!”

Lássuk csak: hogy szeretsz. hogy értékes vagyok. hogy többet érek eddig, mint bárki. hogy jó vagyok. jó velem. hogy remegsz minden porcikámért. hogy imádod a hajam. az illatom. a szemem. a szám. mindenem, na. hogy nem akarsz egy percig sem nélkülem lenni. hogy nem vagyok senkivel pótolható. hogy jó volt velem. és nem akarsz elfelejteni. hogy nem akarod, hogy a múltad legyek.

“Engedd el!”

Megtettem. 

ha valamit, akkor azt már megtanultam az utóbbi egy évemből, ha meg kell értetnem valakivel azt, hogy “hahó, én jó voltam”, ott már tényleg nagy gondok vannak. És nem, nem velem. Mindenki úton van, de az útnak sajnos csak különböző szakaszaiban találkozunk, kevés az olyan, aki végig is kísér minket. Volt, mikor azt éreztem, minden út hozzám vezet, hogy ennek így kellett lennie, elrendeltetett a találkozásunk, és minden más is. Nem hiszek már a küszködésben, a néma várakozásban, a reményben, miszerint majd egyszer, újra, együtt, ahogy abban sem, hogy valaki rá fog ébredni, ki volt ott mellette, s ki nem.

Elengedtem a fájdalmakat. Helyesebben: gyakorlom. Folyamatosan, napról-napra küszködök mindezzel, örök lecke ez. Előre nézni. Szemeket nem le a földre, még akkor sem, ha nagy a bánat. 

Nem kell már semmit sem mondanod. Épp elég, ha te nem engedsz el…

Van egy dobozom, tele mindenféle kacattal. Az egyik exem azt írta rá csupa kedvességből, hogy EXEK, így nagybetűvel. Szegény. Nem tudta még, hogy ő is az lett- a különbség csupán annyi, hogy kettőnk kapcsolatának összes emlékét egy külön kis dobozkába tettem el neki, költözésem napján. Hiába no, a női bosszú…

Most itt van ez a nagy doboz, benne sok-sok apró kis valamivel, ami másnak semmit sem jelent: törött karkötő, mozijegy, egy kukából előhalászott, összegyűrt cetli, melyen csak annyi áll, hogy Jó reggelt! – de nekem ezek a kacatok többet jelentenek mindennél. Mindegyikről egy-egy emlék jut eszembe. Ma már persze bánom, hogy akitől a legtöbb emlékem van, arról nincs semmim, ami kézzelfogható. Néha attól félek, álmodtam csupán a négy évet, a képeslapokat, a szeretlekeket, a képeket, az apró kis cetliket – mert már semmim sem maradt.

Ebben a dobozkában ott van az első közös képünk- a szalagavatómon készült, amire meg se hívtalak, de te ott voltál. Akartál. Aztán az emlék a 18. születésnapomról, erre sem hívtalak, de te sunyiba eljöttél, hogy hazavihess engem, meg a barátnőimet – épp tegnap jutottál eszembe, mikor elsétáltam a parkoló mellett… Néha visszamennék az időbe, olyan jó volt még szerelmi sebektől mentesen, fiatalon, naivan hinni azt, hogy én majd másképp csinálom, én majd megmutatom, nekem összejön!

Ülök a monitor előtt, kezemben a tablóképeddel, és gondolkodom. Lájkoljam, vagy ne lájkoljam? Pocakos kép van előttem, a nő vigyorog, sugárzik, kisimult… Kezével simogatja a hasát, és te, te, aki hét éve engem simogattál még, most a fényképező mögött állsz.

Néha úgy érzem, egy örök körforgás közepén állok, körülöttem rohan az élet, volt szerelmeim házasodnak, gyereket csinálnak, én meg csak bámulok magam elé – hátamon egy hatalmas hátizsák- tele a múlt kacataival- , nehéz, nem esik jól cipelni, de nem merem letenni. Jó érzés emlékezni – emlékezni, hogy mennyire, mennyien szerettek.

A terv az volt, hogy július 14-én egy pohár jéghideg pezsgővel a kezemben írok majd néhány magasztos, bölcseletekkel teli sort ide. Mert hát mégiscsak illene megünnepelni az első évfordulóját annak, hogy elcuccoltam tőled. De a tervek már csak ilyenek: jönnek-mennek, ahogyan az ihlet is, nem ismerik az évforduló fogalmát, én meg nem vagyok valami erőltetős típus. Már nem.

“A várost, ahová nem jöttél velem, bevetették esővel. Három év kellett, hogy visszatérjek. Azóta felmagzott a zápor: áttetsző szárak közt ernyővel vágva ösvényt, eljutottam a boltig. Alig cserélődött az árukészlet. Vettem egy pénztárcát, és a régit, amit te is ismertél még, a szálloda melletti parkolóban egy konténerbe dobtam. Senki sem látta, mégis úgy éreztem magam, mint egy zsebtolvaj, aki meglopott valakit, aki nincs is itt a versben, csaló, aki gurulós bőröndjével továbbáll kifizetetlen múltját hátrahagyva. A várost, ahová nem jöttél velem, számon tartom mint hiányhelyet. Hány hely volt nélküled azóta! Tulajdonképpen neked köszönhetem, hogy profi turista lettem az életemben, átkelek évből évbe, sohasem elfelejtve, hogy egyszer mindenhonnan haza kell menni. Addig is egy jó térképpel elboldogulok, eljutok bárhová, álmatlan éjszakákon emlékek zsúfolt sikátoraiban bolyongok, eszembe jut egy régi élet kontinense, ahol egy elsüllyedt fürdőszobában, mint öreg, sértett punk, fehér hajába száradt krémmel a csempének fordulva ácsorog a hülye elektromos fogkeféd.” (Tóth Krisztina: Turista)

Csak ennyire futotta most. És én örülök, hogy nem jöttél velem. Mert te megmaradtál olyannak, amilyen vagy: egy örök utazónak, aki folyton azt a mámort keresi, amit a szerelem, vagy épp egy füves cigi képes csak nyújtani, s ha az érzés elillan, képtelen beérni kevesebbel. Olyannak, aki azt mondja “teremts értéket”, s közben ő maga sohasem érti meg, hogy az érték nem a külsőség, nem az, amire apád végre megveregeti a vállad 35 év után… Hanem valami olyasmi, amit még mindig nem értesz, s valószínűleg soha nem is fogsz. Látod-látod, nem tudtál tönkretenni – újjászülettem, s jobb ember lettem, de te… te ugyanaz maradtál, aki eddig, csak most épp más oldalán vigyorogsz, másnak mondod a szeretleket, meg a csakénhiszekbennedet. Ki tudja meddig.

Magamban beszélek. Ez tűnt fel legelőször. Aztán meg az, hogy folyton a telefont lestem, mikor hívsz már. De nem tetted.

Magamnak meséltem el fürdés közben az érzéseket, a kétségeket, nevettem, mérgelődtem, sírtam. Mert ilyen volt a napom.

Azt akartam, hogy halld te is, hogy a válladat befeketítsem a szempillaspirállal, ami a könnyben feloldódik, akartam, hogy simogass, és azt mondd: semmi baj, nem megyek el még így sem.

De “egyszer mindenki elmegy, egyszer mindenki itt lesz… Örökre megtalálhatsz, örökre elveszíthetsz.”

Itt egy katicabogár. Ráesett az ágyamra. Próbálom megmenteni, kireptetni az ablakon, de makacs fajta: folyton a lámpa felé repked, nem hagyja magát megfogni. Meg fog égni, erre gondolok. Aztán meg arra, hogy én is pont ilyen vagyok, mint ez a katica. Folyton a fény felé sietek, senki sem tud megmenteni.

Még te sem. – Belefáradtál, azt hiszem.

– A hívott szám nem kapcsolható-

Végtelen álom- végtelen szerelem a szerelemmel

Ismerkedünk. Kezdetben én mesélek, te meg figyelsz. Tetszik, hogy hallgatsz. Hogy minden porcikáddal vizslatsz. De fogalmad sincs arról, hogy én közben minden érzékszervemmel rád tapadok. 

Persze, még így sem ismerlek meg. Ahogy te sem engem. Kevés ehhez az idő, a tér, a lehetőség. Ha egy hónapig bezárva élnénk 30 nm-en, akkor más lenne a helyzet. 

Felruházlak mindenféle szépséggel. Mint a csupasz fenyőfára Szentestén, úgy aggatom rád a díszeket. Egyenként, s minden dísz felrakása után figyellek. Néma gyönyör. Aztán bekapcsolom a világítást, és csak ámulok. Rögtön beléd szeretek. Mert kellemes, meleg, otthonos vagy, fényt viszel a szürke napjaimba. 

Elképzellek, milyen lehet veled egy vasárnap reggel, egy téli este, egy viharos éjjel. Milyen, ha veszekszünk, milyen, ha együtt élünk, ha család leszünk. Jaj, de szép minden! Te higgadt, nyugodt vagy, akire mindig lehet számítani, biztonságot adsz, Nőként tekintesz rám, nekem meg te vagy a Férfi, akivel végre minden működik, aki nem húz mélyre, aki mellett nem roppanok össze, aki felépít, és nem le. 

Nagyon szeretlek már.

Aztán telik az idő. Egyenként hullanak le az apró gömbök a fáról, nagyot koppanva. A végére már világítás sincs. Meg tűlevél sem. Csak egy kiszáradt kóró, ami már elcsúfítja a szobát. De eddig persze hosszú az út. Még ott van a remény, a hit, az “enneknemígykelltörténnie”, “megpróbálomhabeleisdöglök”, “nemnemnemnemnemlehetígyvége”, talán-bárcsak-hátha-mégis.

Néha persze nincs idő megvárni a díszek koppanását. Néha csak egy-két gömb esik le, de még a fényfűzér bevilágítja a szobád. Mégis véget ér. Te még hiszel abban, hogy ő nem olyan, hogy csak ideges, hogy csak sok a munka, meg a stressz, de majd mellettem, velem, általam, nekem… El kell menni a végéig. Ki kell égnie a legutolsó égőnek is, le kell hullnia a legutolsó tűlevélnek is, hogy ki tudd mondani: “általam vagy, mert meg én láttak…” (álmodtalak?)

Lelkem valahol a világűrben kóborol. Néha-néha még visszajár, ezt legtöbbször onnan veszem észre, ha megérint valami, valaki.  Vagy éppen olyan pofont suhint rám, hogy menten összef.som magam.

Azt hiszed, hogy ismersz, mint a rossz pénzt, hogy mindent tudsz rólam, mert ugye az életem egy nyitott könyv (vagy blog), hogy az arcomra mindig kiül minden érzésem, hogy egyszerű vagyok, mint az egyszeregy. De segítek: nem így van.

Lassan egy éve lesz, hogy rá kellett döbbennem egy tucatnyi zsákkal teli szobában, amint épp a költöztetőfiúkra vártam, hogy lehet akárhány barátunk, szerelmünk, akármilyen családunk, bizonyos pillanatokat, helyzeteket nem értenek meg. Vagy mert nem élték még át, vagy – s ezt tartom a legvalószínűbbnek-, ha mesélsz valakinek valamiről -lehet az életed nagy tragédiája, vagy épp csak egy vicces sztori a közértből- jó, ha a 10%-át felfogja, megérti mondandódnak. Zokoghatsz, üvölthetsz a fájdalomtól, tetetheted magad erősnek, miközben a hangod el-elcsuklik, felesleges erőlködnöd azon, hogy a másik átérzi a helyzeted, a gondolatod, megérti a szándékod.

Beletörődtem ebbe is, ahogyan abba is, hogy a legnagyobb szerelem is egyszer elmúlik, s nem marad más utána, mint “megszűnt facebook-használó”, “rossz számot hívott”, “rossz lakásba csengetett fel”, néma közöny, ha összefutottok az utcán. Aki pár éve még a könnyeidet törölgette, s azt ígérte, sose hagy el, s mindig hinni fog benned, mára már másban bízik, másban hisz, s másnak meséli el legféltettebb titkaid, mondván, ezért nem működött a dolog.

Lesznek pillanatok, mikor azt hiszed, a lelked visszatért, mikor megölelsz valakit, aki felfedte előtted a szívét, lesz perc, mikor unszolás nélkül bújsz oda a másikhoz, vagy úgy simogatod álomba, hogy közben teljesen elfedkezel a zsibbadt kezedről, de a varázs gyorsan elillan mindig. Marad a csendes magány, a néma hallgatás, a sok emlék, a remény, vagy épp a mondat: “mindenben alábbhagyott a hitem”.

Elengedtem mindent. Ez zakatol a fejemben most, miközben egy motoron ülök, s a főúton száguldunk. Senki nincs a közelünkben sem, ami nem is csoda, hisz hajnal van. Neked az jár a fejedben, hogy micsoda vagány, bátor nőt fogtál ki, s hátra-hátrapillantasz, hogy minden rendben van-e. Mosolygok. Kanyarnál már nem annyira, a kardigánom fújja a szél, ahogyan a hajam végét is fel-felkapja, tisztában vagyok azzal, hogy veszélyes vizeken járok, hogy bármikor jöhet egy barom, aki nem figyel, vagy épp benyomott, hogy itt és most meghalhatok, de nem érdekel. Másra se vágyom, csakhogy ne aludjanak ki a fények, hogy ne keljen fel a nap, hogy ne érjen véget az út, hogy mindig érezhessem ezt a félelemmel vegyített bizsergést, hogy rábízhassam magam valakire, akinek a derekát fogom, jó szorosan, s mosolyogva kacsintsak egyet a bukósisak mögül: minden jól van (de nézz előre, mert kinyírlak).

Mert mi is a szerelem? Az, amikor odaadod magad egy másik embernek.  Tessék itt vagyok, ilyen vagyok -mondod-, repíts a boldogság habos felhőjére, vagy belezz ki, szép lassan, komótosan- döntsd el te. A tiéd vagyok.

De mi van akkor, ha nem akarod, nem mered már odaadni magad a másiknak? Mi van, ha csak egy részed -mondjuk a tested minden porcikáját- megkaphatja, de a lelked…. a lelked az megfoghatatlan. Már megvolt a kibelezés. Persze nem teljesen, mert nem döglöttél bele, az utolsó csepp erőddel még el tudtál menekülni. Hosszú hónapok munkájával (khm, a blog, ugye…)  sikerült összevarrnod magad. Az öltések nem látszanak egy külső szemlélő számára, jó munkát végeztél. Persze azért néha-néha, egy óvatlan pillanatban, újra belédnyilal a fájdalom. De már okos vagy, nem mutatod ki, és pontosan tudod, hogy elmúlik. Nem csak ez, minden szarság.

Mosolyogsz kegyesen, csókolsz hevesen, simogatsz sejtelmesen, vizslatsz rejtelmesen. “A szívem egy bezárt vár, senki nem jut be már.”

Ha meg mégis akad erre egy merész, bátor vállalkozó, gyorsan elkergeted. Egy-két kiborulás bőven elég ahhoz, hogy azt higgye, nem vagy normális.

Pedig az vagy. Hogyne lennél az. Csak óvatos lettél. És nyuszi. Még egy kibelezést már nem bírsz ki.

Talán akad majd valaki, aki nem menekül el a vihar elől, aki akkor is ott marad veled, mikor minden porcikád remeg a fájdalomtól. Talán lesz majd valaki, aki a könnyek mögé tud látni, de ehhez nem kell más, csak türelem. És hogy fogja a kezed. Akkor is, amikor te már menekülnél. Csak fogja a kezed. Jó erősen, és sose engedje el.